Székes-Fejérvári Naptár, 1889 (17. évfolyam)
Irodalmi rész
— 61 — Egyszerre megszólal a beteg kézicsengetyiije; türelmetlen, nyugtalan hangon. A kétségbeesett asszony felemelkedett a kis konyha hideg márványkövéről és betántorgott a szobába. Valami szitok, keserű bosszankodás kitörése lebegett a beteg keskeny, epés ajakán; de amint ránézett az asszonyra, ijedten, megdöbbenve neműit el. Olyan ingadozó, bizonytalan járással jött be az a szegény asszony. Szinte félt az ember, hogy minden lépésnél megbotlik és összezúzza magát! Fekete csipke fejkötője le volt csúszva fejéről, és az a dús, hófehér, tiszteletet gerjesztő haj szertezilálva omlott le fekete ruhájára, mint valami sűrű, fehér selyemfátyol. Szemei valami meredt, sajátságos, félös kifejezéssel égtek és alattuk nagy, széles, kék karikák .... — Mi bajod, Emma, az istenért! mi történt ? Úgy nézel ki mint egy őrült .... És az élő szobor egy gyenge mosolyt erőltetett vonagló ajkaira és tompa, fátyolozott hangon rebegte : — Semmi, semmi! Kissé rosszul lettem! Elcsúsztam a konyhában, megütöttem magamat! .... de már nem fáj! ... . Nincs semmi baj .... ne aggódj .... — Hát a telegramra? hol van? — kérdezte feszült figyelemmel a beteg, és lélekzet nélkül bámult bele a halottfehér arczba. — A ... a ... te ... legramm ? Miféle teleg . . . ramm ? ... Ki mondta ? ! — Azt hiszed, nem tudom ?’ — s éles metsző hang jött a beteg torkából. — Bolonddá akarsz tenni, vagy titkolsz előttem valamit, he ? ! Minek nézel te engem : gyereknek vagy bolondnak, mi ? ! Nem én vagyok-e itt az ur? Nincs-e jogom mindent tudni?! Ide azt a táviratot! Akarom! — De ... ni . . . nincs nálam ! — Hát hol hagytad azt, te rendetlen ? ! Szégyen, gyalázat, hogy idegenektől kell megtudni minden családi dolgot! Ha az a boglyas fejű házmesterné be nem kiáltja az ablakon csufolódó hangon, hogy : „No, hát megjött az a várva-várt „tepesch.“ Meghozta e a milliókat ? !“ akkor én meg se tudom, hogy végre vágyaim vágya beteljesült! Nos, mit bámulsz rám oly kísértetiesen ? Talán megtébolyitott a nagy öröm ?! Olvasd fel azt a táviratot, parancsolom !! — Igen, Lajos, igen ! Várj csak kérlek . . . egy pillanatig . . . igazán nem tudom ... ez a nagy öröm ... ez egészen kivett a sodromból . . . Roskadozó testébe életet öntött a kemény elszántság; reszkető hangjára nyugalmat kényszeritett a fegyelmezett önuralkodás, és kivéve a levelet zsebéből, elfulladt hangon olvasta: „Szerencsém meg van alapítva. Boldog, elégedett élet vár rám és rátok. Megkaptam az ötezer forintot jövedelmező állomást. Majd értetek megyek.., Scanned by CamScanner
