Székes-Fejérvári Naptár, 1889 (17. évfolyam)
Irodalmi rész
62 Hiába erőltette magát; az utolsó szavakat már csak zokogva tudta kiejteni. Oh! ha ebben a nehéz óraban nem szakad meg a szive, akkor nincs könyörület az Istennél! — Add ide, add ide ! — kiáltott izgatottan a beteg. — Hogy tapogassam meg azt a papirost . . . hogy olvassam el magam ! . . . már kinevezve ! . . . ötezer forint . . . meg van alapítva . . . add ide hamarÉdes Istenem, alig birom el ezt az örömet! ... jaj ! Halványan, magából kikelve esett vissza vánkosára. Kínosan hörgött és eltorzította arczvonásait. Felesége oda repült hozzá és ráhajolva leste lélekzetét. Végre a beteg felütötte fénytelen szemeit. Arczának hamuszine élénk pirossággá változott. — Add, add ide a kezembe ! — suttogta elváltozott, rekedt hangon. — Látni akarom! olvasni akarom ! . . . aztán meghalok ! Érzem, hogy végem van ... ez az utolsó órám ... de boldog, nagyon boldog a halálom ! . . . felesége kénytelen tekintettel meredt a haldoklóra. — Hozz hamar gyertyát, Emma, aztán keresd elő a szemüvegemet ... el akarom olvasni! — sürgette a mozdulatlan asszonyt. Ez, egy gondolattól megkapatva, kisietett. Ott künn, a konyhában, meggyujtotta a gyertyát és kihúzta kebléből még egyszer a táviratot. Végigolvasta még egyszer, utoljára, de szemei minduntalan sürü ködbe burkolództak : a keserű könyek ködébe. „Asszonyom! Fia e perczben vivődik a halállal. A tegnap itt kiütött iszonyú tűzvésznél oly emberfeletti erővel és önfeláldozással működött, mely életébe kerül, 9 ember-életet mentett, de áldozata lett e nemes tettének. Talán már egy óra múlva megszűnik dobogni a legnemesebb szív, a legfénkel- tebb lélek Ráhajolt a gyűrött papirosra és kivakargatta tartalmát. Lázas sietséggel dolgozott kezében a radir-gummi. Mikor egészen tiszta volt a papiros, odaírta bizonytalan, reszkető vonásokkal: „Megkaptam a várva-várt állást, boldogok leszünk. Szerencsénk meg van alapítva. 5 ezer forint jövedelem, mint ahogy azt már rég tudjátok. Értetek megyek.“ Bevitte a sovárgva váró beteghez, ki azt mohón kapta ki kezéből. Végig futott rajta boldog, meleg tekintete négyszer-étször. Aztán egy üdvözölt mosolylyal összehajtotta a levelet és vánkosa alá dugta. — Ezzel temessetek el! — susogta megindultam Sorátné ismét elő akarta venni a rendes kézimunkát: fehér kötését, de karjai tehetetlenül, kimerültén hullottak alá. Úgy érezte, hogy teste- lelke megbénult, kimerült, összetört. Scanned by CamScanner
