Székes-Fejérvári Naptár, 1889 (17. évfolyam)

Irodalmi rész

— 60 —

udvari szobába és megpihent a szép, nemes vonása arcz fehér márványán, melyre aranyos árnyékot vetett a lehunyt szemhéj hosszú pillája. A fekete ruha lenge csipkéje meg-meglebbent keblén, mintha égő vulkánt takarna.

Ah, ha jönne az a távirat! Előre is tudja a tartalmát, előre is sir örömében rajta. Ha az jön, másnap vagy harmadnap itt lesz fia is, itt dobog az az édes szív az ő sokat szenvedett keblén. Hogyan megfogják egymást vigasztalni! Gyula kifizeti az adósságot, oh igen! ígérte, hogy pénzt fog teremteni bárhonnan is, akármi áron! — s elviszi őket abba a csendes, virágillatos kis faluba, ahol nem fogja őket többé senki sérteni, gúnyolni a szegénységükért, a szerencsétlenségért, mely őket érte, ahol csak megelégedés, boldogság, bizalom honol közöttük ... A sápadt, hervadt ajkak köré egy jóleső édes mosoly lopja magát; lelke önfeledten engedi át magát az álmodozásnak és a csalóka, biztató remények szivébe újabb erőt adnak a további küzdésre . . .

Valaki halkan megkopogtatja az ablakot. Ijedten pillant fel merengéséből, de nem akar hinni saját szemeinek. Nem, ez lehetetlenség! Ez talán csak álom, folytatása annak az édes, üdvözítő ábrándnak, a melybe előbb himbálódzott képzelete a remény egy arany sugarán; nem, ez nem lehet való!

De a sürgöny-kihordó másodszor is megkopogtatja az ablakot, most már erősebben, úgy, hogy a beteg is felrezzen rá, s bágyadtan inti feleségét:

— Kopogtat valaki Emma, menj ki!

Az asszony őrjöngő örömmel ugrik fel. Szólna, de a fölindulás elfojtja hangját.

Keble lázasan zihál, rászorítja reszkető kezét, hogy szét ne pattanják az az ujjongó, repeső szív. Vére szédületes gyorsasággal kering ereibe, sápadt arczát is megfesti fiatalos, üde színnel.

Alig tudja kinyitni az ajtót izgatottságában. Keze vonása szinte kuszáit, olvashatatlan, amint aláírja a feladó vevényt. Gyorsan zsebébe nyúlt és utolsó pénzét odanyomja a szolga kérges kezébe.

Végre egyedül maradt.

Felvillanyozott kedélylyel, ragyogó szemekkel nyitja fel a sürgönyt, s mohó tekintete végigfutja azt sebesen. Aztán szivrepeső zokogást hallat, kiejti kezéből azt a hitvány papirost és görcsös sírásban tör ki.

Sokáig keservesen, kétségbeesetten zokog; mintha minden boldogságát, vágyát, reményét elakarná sírni a néha forró, tüzes könnyel, mintha nem lenne már ezentúl ez életben semmi, amin csüggjön, amiért éljen, amit veszítsen.

Teste forró lázban vonaglott, idegei égtek, jéghideg kezével megszorította veritékes homlokát, mintha attól félne, hogy megőrül.

Scanned by CamScanner