Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1938

Huszonnyolc év után, amikor eltávozott intézetünktől, bizony sok minden megváltozott. Változás volt rajta is. A nehéz idők őt sem kímélték, galambősszé lett a feje, a jobbak sok bánatának, aggodalmának nyoma ott volt arcán. De az az arc olyan, mint a sziklás hegy tölgye, melyet a vihar megtépázhat ugyan, de megtörni nem képes. A tölgy messzenyúló gyökerei a sziklákon át is megkeresik a talajt, mélyen belefúródnak abba, hogy szilárdon álljon a fa. Az ő erős keresztény lelke is mélyen befúródott a hit talajába s onnan szívta az élet ama csodás nedvét, mely megőrizte arcának nemes vonalait, szelíd derűjét, szívének melegségét, egyéniségének uralkodó jellegzetességét. Rá is ismertek öreg diákjai mindjárt. Örömmel újságolták egymásnak : megjött a Werner; vele teljes volt a huszonötéves találkozás öröme. A találkozóra magukkal hozták feleségüket, gyermekeiket. Szép dikcióban akarják köszönteni várva-várt tanárukat; de a szem könnybelábad, az ajak remeg, a szó elakad ; sír a husz öreg diák, sír az ősz tanár is — a szavak ölelkezése helyett egymás nyakába borulnak s könnyeik minden ékes szónál szebben beszélik el életük legboldogabb korát, mikor a jó Werner tanár úr tanítványai voltak. De nemcsak osztálya, hanem a többi kis és nagy diák egyaránt megszerette, tisztelte a fiatal tanárt, aki a nevelő legnagyobb értékeit vitte az iskolába: meleg szívet és alapos tudást. Nem is kellett keresnie a tekintélyt, nem is féltette ; kiváló tanári egyénisége biztosította azt. Nyugodtan beállt tanítványai közé hosszúmétázni, pedig az ilyen cselekedet abban az időben hallatlan valami volt; és ez semmi csorbát sem ejtett tanári tekintélyén, sőt a tanítványok lelkendezve beszéltek tanárjukról. E lelkendezés azonban nem az újdonság elröppenő hangulata, hanem napról-napra erősbödő ragaszkodás volt. A szülők örömest is mentek hozzá érdeklődni, hogy komoly, meleg észrevételeit gyermekeikről meghallhassák tőle. Szavait mindig tisztelettel hallgatták, kiérezték belőlük a tanítványait ismerő, s azok jövőjét nagy tudással s sok érzékkel munkáló tanárt. Akik egyszer beszéltek veje, soha sem tudták elfeledni őszinte, de mindig gyengéd figyelmességét. És nagy lett a város szülőtársadalmának megdöbbenése, mikor öt évi itt tartózkodása után Werner Adolfot Egerbe helyezte apátja. Nem elégszik meg lelkiadottságával. Folyton tanul, műveli magát. Valójában konzervatív egyéniség, de ez nála nem jelent maradiságot. Meggyőződése, hogy a tanítást és a nevelést a múlttól elszakítani nem lehet; fokozatosan fejlődnek azok; magukon kell viselniök a mult tapasztalatainak leszűrődését. Nála a nevelés művészet; komoly tanulmányokkal kell reá készülni, de szabályokba, rendeletekbe belepréselni nem lehet. Előtte a tanár nem gép, hanem egyéniség, mert egyéniségeket csak egyéniség nevelhet; ép ezért nem az agyonhajszolt módszert tartja fontosnak, hanem az eredményt. Nem tudja ketté választani a tanárban az ismereteket adó s a gondolkozást fejlesztő tanítót a nevelőtől, ez olyan elválaszthatatlan kettősség a tanárban, mint a lelki életben az ész és az érzésvilág, egyik a másik rovására nem kerekedhetik fölül. Ép ezért a tanári pályát nem állásnak, hanem hivatásnak érzi. Nem napszámos, hanem súlyos felelősséget érez azokkal szemben, akik jövőjének munkálása rá van bízva. Hogy mégis mindig derült kedéllyel, jókedvvel, bizakodással végezte nevelő munkáját, ezt szilárd keresztény világnézlete okozta. Ez a világnézlet nem ingadozik, mint a különböző filozófiai rendszerekből formálódó és folyton változó világnézletek. Mint nevelő mindenkor _ 6 —