Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1938

Zenei nevelésünk. A zenei nevelés nem új hang ősi intézetünk nevelői munkájában, aminthogy a középiskola is már régen nevelői célkitűzései közé iktatta a kedély nevelését az ének és zene művelése által. Intézetünk régi hagyománya a_ zenei nevelés, főleg az ének- és zenekar révén és ha most mégis az idei Évkönyv lapjain először tűnik fel a zenei nevelés az elmúlt tanév beszámolójában, nem azért történik, mintha zenei nevelés csak most vagy a közelmúltban kezdődött volna iskolánk falai között, hanem azért, mert két jelentős változás készteti a tanárt, aki zenei neveléssel foglalkozik, arra, hogy számot adjon az eddig végzett munkáról és újból megvonja — esetleg más irányban — a zenei nevelés céljának irányvonalait. Az egyik, iskolánkat közelebbről érintő változás az volt, hogy az új gimnáziumi Tanterv az eddigi heti két óráról öt órára emelte az énektanítás óraszámát és egyúttal először adott az Utasításokban pontos és szabatos irányt a gimnáziumi énektanítás céljának, anyagának, módszerének. A másik pedig a magyar népzene felfedezése, elterjedése és ennek nyomán az a nagy és mélyreható ízlésváltozás, mely az új magyar zenét és az új magyar kórusművészetet létrehozta. Az új gimnáziumi Tanterv a középiskolai nevelés gerincének a nemzetismeretet tette meg és ezért állította a tanítás középpontjába a legtágabb értelemben vett ne nzeti tantárgyakat, a magyar nvelvet és irodalmat, a történelmet, föld- és néprajzot, sőt még a magyar művelődés történetében alapvető szerepet betöltő latin nyelvet is. Ezeknek a nemzetismereti tantárgyaknak sorában nagyon fontos hely illeti meg az éneket is, mert hiszen »dalokban formálódtak ki s maradtak fenn a nemzeti zene faji sajátságai; tehát a magyar dal művelése is egyik eszköze a faji érzés, faji öntudat fenntartásának, erősítésének, amire ma oly nagy szükség van.« (Utasítások, II. 294. 1.) Igazi nemzetismeret ma már nem lehetséges a magyar dal ismerete nélkül. Sokáig, talán évszázadokon át ez a magyar dal lappangó életre volt kárhoztatva. Nemzeti kultúránknak történetében megtörtént az a sajnálatos hasadás a nemzet két rétege: az ősfoglalkozást űző falusi nép és a polgáriasult városi lakosság között, hogy az igazi magyar népdal, ősi, még Ázsiából hozott nemzeti és faji örökségünk, melyben legtisztábban él a magyarság igazi lelke, nem lehetett teremtő részese a nemzeti dalkultúra felépítésének, mert ez a felsőbb népréteg kultúrájában elszakadván a nemzet testétől, nyugatról vett idegen, de sokszor még egészen értéktelen, nemzetközi formákba öntötte dalait. Talán el is feledtük volna az ország különböző vidékein, a hétmilliós magyar népi nemzettestben élő, Európában egészen páratlan zenekincsünket, ha ma már világhírű zenészek, akik egyben tudósok és művészek is voltak, ettől az ősi nemzeti dalkultúrának szeretetétől ihletve be nem járják az 1900-as években az akkori boldogabb Nagymagyarország minden vidékét és meg nem mentik a magyar népdalt a nemzeti és egyetemes európai művelődés számára. Bartók Béla és Kodály Zoltán gyűjtötték össze többekkel együtt ezt a páratlan zenekincset: a népi gyermek és játékdalokat, a legrégibb, ötfokú hangsorban írt szabadritmusú énekeinket, a népballadákat, a siratóénekeket, az újabbkeletű, egyházi hangnemekben mozgó — 35 —