Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1938

A jelenlevők szíves-örömest teszik magukévá ezt az összefogó és átölelő kérést, amint egyik fiatalabb öregdiákunk fel is jegyezte: »Nagy örömmel vettük a Székesfehérvári Osztály indítványát, amelytől és Gálos igazgató úrnak hozzáfűzött szavaitól annyira fellelkesedtek a megjelentek, hogy a gyűlés után is mindenki arról beszélt és mondogatták egymásnak, hogy mindnyájan ott lesznek.« Megindul a rendező munka nemes ambícióval és lelkesültséggel. Bizottság ülésezik: megállapítják az ünnepség rendjét, majd szétküldik a felkérő írásokat. A válaszok hamarosan megérkeznek. Mind vállalja a neki szánt szerepet; vállalja »örömest« a »megtisztelő felszólítást,« a »kitüntető bizalmat«; igyekeznek »valami csekélységgel leróni tartozásukat a Szent István gimnáziumnak,« az »Alma Maternek, aki ily jelentős dologban rájuk gondolta S énekesünk?: »A legnagyobb boldogsággal olvastam a levelet, melyben az öreg jó fehérvári iskola a pódiumra hívja újólag a majdnem 20 év óta nem látott énekes fiát... Odaballag a véndiák a régi iskolához és őszülő hajjal, de a régi fiatal lobogó tűzzel énekli el a 20 év előtti szép nótákat... Elmegyünk örömmel bizonyságot tenni ama nagy szeretetünkről, amellyel a régi iskolának, régi jó tanárainknak és szülővárosunknak tartozunk.« Levelek indulnak az érettségi találkozókhoz: »Nagyon szeretnénk, ha erre a nagyszabású fehérvári ciszterci diáknapra minél több öregdiákot fogadhatnánk, illetve, ha éppen ebből a szempontból az idei évben esedékes érettségi találkozásokat erre a napra biztosíthatnánk.« Ők is a legnagyobb megértéssel és készséggel állnak törekvéseink mellé. Az előkészítés betetőzésére június folyamán szárnyra kelnek az ünnepség előzetes híradásai, amelyek sokak írásába öntenek »forró óhajtást« és »boldogságos tervezetet,« hogy azon, mint »áldott gimnáziumuk« egykori növendékei résztvegyenek. A nagyszünidő merengő várakozásban telik mindkét részről. S mikor az iskolai munka megkezdődik, itt is, ott is — mindenütt feltünedez ünnepségünk hívó szózata. A meghívókon kívül újsághirdetések, rádióbemondások, diákjaink (Pallay István V., Kőnig Károly és Philipp István VI., Abszinger Gyula és Say Ferenc VII., Kováts Béla VIII. o t., Szentkirályi László érettségizett) gondosan kidolgozott, az ünnepség eszméjét és a gimnázium jellegét ügyesen szemléltető plakátjai mindenről pontosan tájékoztatnak. Már csak egy-két hét, néhány nap választ el szívünk nagy ünnepétől. Többen aggódva az emlékezések tömege miatt, kételkednek a sikerben. Mi eleitől fogva bíztunk. S nem csalatkoztunk. A mi diákjainkra mindenkor számíthatunk... A lelkesedés határtalanná válik. Tűz ég a szemekben, vágyódás nyílik az ajkakon, virágos álmok szövődnek. A napi gondok és a magyar borulás szintjére világosság hasad. Szent István király és iskolájának ereje fellobogtatja a lelkeket. Özönével jönnek a jelentkező írások — telve, még az egyszerű szavak is, melegséggel, megrakva sok kedves, megható s egyben büszke öntudatot emelő ráeszméléssel. Hogy szemtől-szemben élvezhessük az ihletett valót, a becses ereklyeként őrzött írások tömkelegéből csillogtassuk meg háromnak lélekharmatát. Legöregebb diákunk, aki 1861 —1869 között volt gimnáziumunk növendéke s aki boldog örömmel teszi ünneplő ruhája zsebjébe 1869-ben keltezett érettségi bizonyítványát, ezekbe az áldó szavakba önti játszi fiatalságának drága értékét: »Hálásan őráöm régi ciszterci Tanáraim emlékét s hosszúra nyúlt életem diákkori időszakához szállnak ma is legszívesebben gondolataim.« Egyik középkorú diáktestvérünk felbecsülhetetlen sorai: »Leg— 18 —