Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1936

A gyermek bontakozása rajzaiban. Isten a maga teremtő erejéből juttatott részt az embernek, amikor a képességet megadta, hogy a lelkében összegyűjtött világot visszatükrözhesse, mások számára is láthatóvá, hallhatóvá, egyszóval érzékelhetővé tehesse. A belső világnak ez az érzékelhető formába öntése a kifejezés, ábrázolás és alkotás. A kifejezésnek ez a tehetsége tette lehetővé, hogy az egymás után és együtt élő emberek szellemi patakocskái hatalmas folyammá egyesültek; ez töltötte meg a kultúra szellemi kincseskamráit. Gondolat, érzés, akarat; beszéd, dal, ábrázolás és alkotás elválaszthatatlan együttesek. A beszéd kifejező elemei időben, egymásután peregnek, az ábrázolásé térben, egymásmellett. Természetes már most, hogy a beszéd kifejező ereje a testetlen gondolatok és érzelmek, az időben lefo!yó események, a halláshoz közelebb álló jelenségek kifejezésében pontosabb, szabatosabb; viszont az ábrázolás az időtlen tér elemeinek, azok kapcsolatainak, tulajdonságainak, az emberre ható érzelmi motívumainak megfogalmazásában gazdagabb. Mindkét kifejezés rendkívül széleskörű, kifejezési területük élesen el nem választható; de amint a rajz a beszéd területén sokszor csak illusztratív jellegű, a beszédnek is ezt a sorsot kell vállalnia a tér és formák világában. A valóság világa objektív, tulajdonságaiban és helyzetében adott, amelynek tárgyait, elemeit a szemlélet, képzet, apperceptio sorrendjében teszszük szellemi birtokunkká. A valóság elemeiből alkotják az értelmi, érzelmi és fantázia erők a belső szubjektív valóságok világát, amellyel a gondolkozás, a fantázia és az álom szabadon rendelkezik. A szubjektív valóságok világa benyomások, képek és fogalmak tömkelege, amelynek szintén megfelel egy belső szemlélet, lelki látás, és ennek a lelki látásnak erejétől, neveltségétől függ a kifejezés sorsa. Amíg az objektív világ a lélek kohóján át űjra formát ölt, a felvétel, feldolgozás és kifejezés egymástól élesen el nem választható, de jól megkülönböztethető folyamatán kell átesnie, még akkor is, ha a szemléletet nyomon követi a kifejezés és ha ez a kifejezés nagyon rokon is az utánzással. Az objektív valóság kötöttségével szemben a kifejezés szabad. Az értelmi-, érzelmi- és fantázia erők a dolgok előbbi kapcsolatait szétszedik és a célnak megfelelően rakják össze. A hangsúlyozás és alárendelés, a kifejezés teljessége fontosabb tényező a rajzi előadásban, mint a természeti jelenségek emlékéhez való ragaszkodás. Ez viszont nem zárja ki, hogy a kifejezés a természettel látszati szempontból is a legszorosabb rokonságot tartsa. Csak nem lehet kötelező törvény. A valóság, amint a kifejezés birodalmába lép, a maga törvényeit elveszti, alárendelődik egy más kapcsolatnak, törvényszerűségnek, amelynek meghatározói: az egyén adottsága, kora, neveltsége és a kifejezés célja. A rajzi kifejezés e szabadsága adja meg azt a sokoldalúságot és hajlékonyságot, amellyel — akár a beszéd — alkalmazkodni tud — elméleti és gyakorlati vonatkozásban — életünkhöz. Az építészet, szobrászat és festészet rajzi (formai) gondolkozás eredménye; a mérnök, — 12 —