Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1936

technikus, tervező, iparos nyelve a rajz; segédeszközül ott van a természettudós, geológus, orvos szertárában; illusztratív szerepet juttat neki a legelvontabb tudomány és költészet is; plakát hirdeti az üzlet megbízhatóságát. Az ábrázolás a múltban, jelenben és még inkább a jövőben az emberek egy nagy csoportjának gondolkozási és kifejező formája és föltétele mindenki számára sok nélkülözhetetlen szellemi érték birtokba vételének. Kell-e vájjon a rajzot tanítani, lehet-e tanítani? Csak a nyelvtanításra kell hivatkoznunk, amikor az egyszerű ember ösztönös nyelvkészségét a nyelvtanítás tudatos, továbbfejlődésre képesítő munkája mellé állítjuk. Még a legtehetségesebb ember is, annál inkább az átlagos képességű, csak valamely hivatott vezető segítségével bonthatja ki erőit; költővé, alkotóművészé bárki nem nevelhető, de a nyelv és ábrázolás tudását bizonyos határok közt mindenki megszerezheti. Platón és Aristoteles szerint a rajz hoszátartozik a szabad görög ember műveltségéhez és elengedhetetlen feltétele a természeti és művészeti szépségek megérzésének. Az antik világ rajzi kultúráját az Egyház mentette át s a művészetnek kétezer éven át volt fejlesztő mecenása. A görög felfogás nemes, egyetemes értékelésével szemben az újkor pedagógusai hol ebből, hol abból a szempontból nézik a rajzot. Comenius Amos (Orbis pictus-ában) a rajz legnagyobb értékét a megfigyelőképesség és az ügyesség fejlesztésében és a nagy alkotások utánzására ébresztett kedvben látja. Pestatozzi szép célt tűz ki a rajzoktatásban: az egyéni alkotóerők kifejlesztését, a valóság helyes megfigyelését, az akarat és lelkiismeretesség kiművelését. A gyakorlatban azonban ez a programm a rajzi kifejezés természetének ismeretei hiányában terméketlen grammatizálásba fulladt. És ebben a szellemben fejlődött a rajzoktatás a mult század utolsó évtizedéig és ennek a grammatizáló tanításnak tette föl koronáját Flinzer 1876-ban kiadott, sok tekintetben nagyértékű munkájával. A mult század két utolsó évtizedében kezdett magára találni a rajzoktatás. A pedagógusok rájöttek, hogy nem lehet kiagyalt teóriákból, rendszerekből kiindulni, hanem a rajzi gondolkozás természetéből és főként a gyermeki lélekből, a gyermeki lélek fejlődési törvényeiből. Az elmúlt ötven esztendő alatt egymás után jelentek meg a gyermek rajzi megnyilatkozásaival foglalkozó munkák (C. Ricci, Kerschensteiner, Levinstein, Debruntier, Hartlaub, Becker, O. Wulff). A nevelő akaratával szemben mindig ott áll a gyermek a maga adottságaival, testi és szellemi világának lehetőségeivel és korlátaival. A nevelőnek ismernie kell ezt a bontakozó életet s terveinek a gyermekből, a gyermek gondolkozásának, érzelmi és akarati világának sajátos voltából kell kiindulni. S a rajzi nevelés sem lehet részleges, nem tűzheti ki csupán a rajznak értelmi úton való megtanulását és csak olyan ábrázolás megérttetését, amely a fogalmi (verbális) gondolkozás útján elérhető. Bár művészi alkotásra csak a nevelés nem adhat képességet, de a művészi, formai szépet megéreztetni, a műalkotás életét befogadó kultúrált lelket alakítani csak a nevelés tud. A nevelésnek hozzá kell férkőznie mindazokhoz a gyermekben szunnyadó erőkhöz, amelyek egyetemes emberi értékek forrásai, amelyeknek kibontása a gyermeket képessé teszi vallási, nemzeti, magasabb esztétikai szemléletre, öntudatos, teljesebb látásra, szellemi koncentrálásra és munkaszeretetre. A rajzi nevelésnek is ehhez a nézőponthoz kell igazítania szemét, hiszen a rajzi nyelv- és művészettanítás egyetemessége mindezekkel az erőkkel — és ezek közül többekkel elsősorban — vonatkozásban van. - 13 —