Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1935

Az élő nyelvek tanítása az új középiskolában. A most elmúlt tanévben az első osztállyal új fejezet kezdődött a magyar középiskolázás történetében. Évek óta folytak és folynak a megfigyelések, a tanácskozások, a tervezések annak a szép mondásnak a jegyében, hogy a legjobb is épen csak jó, mikor a szülők szemefényéről, a haza reményéről, a gyermekről van szó. Közoktatás-ügyünk vezetőit mindig a legjobb szándékok vezették és vezetik, tiszteletlenség volna tehát a mult kísérletezéseiről mint hajótörésekről, kisiklásokról beszélni, melyeknek okozóit megbélyegezéssel szokás illetni. Ami történt és — igen sok történt —, az annak idején mind a magyar ifjúság iránti szeretetből fakadt; valami bántó meg nem értés van abban, mikor minden reform alkalmával a gyereket mint „kísérletezési nyul"-at emlegetik; mi, akik Horatius szavainak megfelelően az ifjúban a jövendő férfit tiszteljük már, semmi kísérletezést se tartunk soknak, mikor arról van szó, hogy a nevelés és oktatás leghelyesebb módját találjuk meg. Ma, az új fejezet elején a lelkiismeret nyugodtságával kötelességünk és jogunk levonni a multak tanulságait és — amennyiben döntés még nem történt — kifejezni szerény gondolatainkat, vágyainkat a jövőre vonatkozólag. Az új középiskolában, a gimnáziumban az élő nyelvek tanítása a 111. osztályban, 1937/38-ban fog kezdődni. A közoktatásügyi tanács, azt lehet mondani, állandóan e kérdéssel foglalkozik. Hóman Bálint miniszter úr a lapok közlése szerint országos kongresszust fog összehívni; nem látszik tehát fölöslegesnek, ha mi, működő tanárok tapasztalatainknak eredményét, megokolt javítószándékunkat kifejezésre juttatjuk. Hogy minden világosan álljon előttünk, vizsgáljuk meg röviden, 1) hogy milyen volt középiskoláinkban az élőnyelvek tanítása a világháború előtt, 2) hogy a világháború után elméletben milyen elv jutott diadalra, 3) hogy a gyakorlatban mi gátolta meg a különben szép elv eredményességét. Próbáljuk meg végül 4) az új elgondolás szellemében nem ködös, általánosságokba vesző, hanem határozott vonalú útat jelölni az élő nyelvek tanítása számára. 1. A világháború előtt. A világháború előtt a modern nyelveket nálunk is, de a külföldön is „fordíttató-' módszerrel tanították; a tanuló a modern nyelvi olvasmányt lefordította, nyelvtanilag elemezte, majd egy-két mondatot fordított át a kérdéses idegen nyelvre. így a felső fokon (VII., VIII. oszt.) Lessingtől, Goethetői, Racine-tól ép úgy fordíthatott a tanuló, mint Horatiustól vagy Homerostól; és ahogy megtanulta a latin, a görög irodalom történetét, ugyanúgy meg kellett ismerkednie a német, a francia irodalom fejlődésével. Minthogy a világháború előtt külföldön is csak igen szórványosan történtek kísérletezések — 4 —