Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1935

az élő nyelveknek életrevalóbb tanításával, semmi okunk sincsen lekicsinylő hangon nyilatkozni modern nyelvtanításunknak ezen fejezetéről, melyben legsűrűbben tán az „alapos" szó fordul elő; a nyelvtan alapos megtanításával szolid alapot nyújtott az élő nyelv gyakorlati elsajátítására. Ki nem hallotta olyan fiatalemberek történetét, akik az iskolában szerzett német tudásukkal vágtak neki az első külföldi útnak, melyen lassú, de nyelvtanilag helyes mondataikkal méltó elismerést arattak önmaguk és a magyar tanításügy számára! Hányan vagyunk, akik így életünknek nem egy sikerét, nekibuzdulását akkor szigorúnak gondolt, de valójában áldott szívű türelmes „német, francia tanárunkénak köszönjük! 2. A világháború után. A világháborút követő esztendőkben a nyelvpedagogusok egyre hangosabban és egyre általánosabb eredménnyel hirdették, hogy az élő nyelveket nem lehet egészen úgy tanítani, ahogy a holt nyelveket tanítják; élő nyelvet természetszerűleg azért tanul az ember, hogy azon beszéljen és ezért a módszer nem lehet egyszerűen „fordíttató", hanem szükségszerűen „beszéltető"-nek kell lennie. Az új iránynak egyre nagyobb lett az irodalma és egyre kisebb az eredménye. 3. Az új irány kisebb eredményének okai. A „beszéltető" (direkt, orális) módszer csak akkor vezethet igazi eredményre, ha a) a tanuló otthonos a kérdéses élő nyelv grammatikájában, b) ha az osztály létszáma minél kisebb és a heti órák száma minél nagyobb, c) ha a tanuló mindenképen praktikus olvasókönyvet kap a kezébe, d) ha a tanár lelkesen vezeti az órát. Ez alapfeltételek sok vitázás és sok kísérletezés után végre oly tisztán állnak előttünk, hogy ma már nyugodtan vethetünk egy-két pillantást nyelvtanításunk aránylagos eredménytelenségének okaira. a) Mikor a beszéltető módszer még csak kialakulóban volt, a modernségükre valamit adó emberek valahogyan így gondolkoztak: „Az unalmas nyelvtan uralma megszűnt: ezután csak beszélgetni fognak az iskolában." Csodálatos Ígéretnek tetszett ez az új módszer, mely végre nélkülözni tudja a főnév, melléknév, ige erős, gyenge, vegyes ragozását; a szórendi szabályokat se kell eztán tudni és az elüljárók vonzata (amit a német fiúk is csak sok gyakorlással tanulnak meg) kicsinyességnek látszott; csak beszélni kell, és akkor minden magától megy! Anyanyelvünket is így tanultuk, mondták az új elvek rajongói, akiket tulajdonképen a konjuktúrás évek láza fogott el, mikor az iskolában is erőkifejtés nélkül akartak minél nagyobb eredményt és hasznot látni. A nyelvtan gyűlölése odáig ment (amitől félünk, azt gúnyoljuk és gyűlöljük!), hogy a tanár jobb meggyőződése ellenére is félt a rendszeres nyelvtan tanításától; ha a főigazgatói látogatás történetesen a tanév végéig húzódott, akkor a rendszeres nyelvtantanítás szempontjából esetleg az egész év kiesett; mivel a VII. és VIII. osztályban a német órák minimális száma miatt nyelvtantanításra már gondolni se lehet, megtörtént, hogy a felsőosztályokban a tanuló nem is hallott rendszeres német nyelvtanról. A nyelvtan-tanitásnak ez a teljes megvetése természetesen a beszéltető módszernek teljes félreértéséből származott! Igaz: a beszéltetés a ;nyelvtanu— 5