Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1934

— 11 — széde, a Magyar Passióról elhangzott szónoklatok sokáig viszhangzottak lelkünkben. Alig van a magyar irodalomnak nagysága, akiről ne tartott volna felolvasást vagy szónoki beszédet. Vörösmarty, Jókai száz éve, Petőfi forradalmisága, Madách, Széchenyi István, Apponyi, Goldziecher stb. egymásután kerültek tolla alá vagy ékes szavú előadásban a közönség elé. Mindenütt ott volt, ahol a szép és nemes ügyet kellett hirdetni, vagy védeni. A belv. katolikus kör, a keresztény nők egyesülete, a Búrtelep, a Vörösmarty kör mind élvezte nemes lelkének szónoki megnyilatkozásait. Legfőképen szeretett intézetének díszterme volt színhelye elhangzott pedagógiai, valláserkölcsi s más irányú szónoklatainak. Ha Mátrai szónoki sikereinek titkát kutatjuk, ezt a mesteri fölépítésen, az ellentétek, a synonimák, az ismétlő, de mindig változó és fokozatos felsorolásokon kívül kétségtelenül széleskörű tudásában, mélyenérző szívének lelkesedésében és vonzó előadásában találjuk meg. Megfoghatatlan ennek a páratlan munkásságnak és soha nem szűnő tevékenységnek titka azok előtt, akik nem eléggé ismerték őt. A fáradtságot nem ismerte; nap-nap után áldozta fél éjjeli nyugalmát dolgai pontos végzésére és sohasem panaszkodott, hogy sokat dolgozott, hogy kifáradt. Nem panaszkodott akkor sem, mikor súlyos keresztjét, betegségét kellett elviselnie. A testi szenvedések közben is szerető szíve csak arra vigyázott, hogy türelmetlenségével még ápolóinak, orvosainak se legyen terhére. És mikor tisztán látta nagyszerű lelke, hogy testének nincs mentség, örök rendeltetése tudatában nyugodtan várta Isten, mint ő mondta a kis Jézus hivását és az Úr kegyelmével felkészülve indult el nagy útjára. Nemesveretű, hőslelkű, érdemes ember volt. Rendi elöljárója, a zirci apátúr búcsújával köszönünk el mi is volt, szeretett főigazgatónktól. Ha nagynak, tiszteletreméltónak mutatkozott a tevékeny életben, mig dolgozott, legnagyobbra nőtt alakja mig szenvedett. Isten különös szeretete nyilatkozott meg a kereszt terhében, melyet elhunyt testvérünkre rótt és a türelmes példaadásban, melyre testvérünket képessé és méltóvá tette. Mig dolgozott, Rendjének díszt és tiszteletet szerzett, mig szenvedett — hisszük — elnyerte az örök dicsőség koronáját. A Ciszterci Diákszövetség megalakulása (1922) óta ügyvezető elnöke volt a Székesfehérvári Osztálynak. Közgyűléseit és választmányi üléseit állandóan ő vezette. Pontosságával és mesteri irányításával azokat mintaszerűekké, az időkihasználás és foglalkoztatás fogalmaivá tette. Ha a kitűzött idő elérkezett, mindenki helyére ült, mert mindenki tudta, hogy az öregdiákok studiuma megkezdődik. Kedves és lekötő egyéniségével, páratlan modorával a hivatalos aktusokat is családi együttessé, testvéri összejövetellé avatta. Mindenki figyelt, mert a szeretett magiszter beszélt. Figyelték, hogyan rakja rá lelkének fájó érzését az időközben elköltözött testvérekre; figyelték, milyen nemes büszkeséggel sorakoztatja fel a diáktársak kitüntetését, előléptetését, családi boldogságuk örömünnepeit. Egyszerű, keresetlen, de mélyen átérzett szavak voltak ezek. S a legfiatalabbak? Különösen is megihlették jóságtól csorduló lelkét, és szívének melege egy pillanatot sem hagyott kiaknázatlanul, hogy támogatást, segítést esdjen számukra. De maga közvetlenül is mindent megtett, amit csak nyújthatott nekik — anyagiakban ép úgy, mint erkölcsiekben. Az Osztály megalakulása, az Iskola kétszázéves jubileuma, az 1928-ban rendezett jótékonycélú ünnepély, a gimnázium nagyjainak sorravevése... mind-mind az ő drága, megértő ciszterci diáklelkületét, immár az ő magasbamenő emlékezetét hirdetik Nevelő volt itt is, a ciszterci öregdiák példamutató preceptora. A ciszterci diák hűséges imájába foglalta mindenegyes cselekedetét.