Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1912

Iskolai színjátékok. Érdekes jelenség az emberi szellem fejlődésének történetében, miként látnak napvilágot az egyes elmetermékek a fejlődés fokozatos rendje szerint. így a költészet hármas nagy birodalmában az epikai és lírai költés már javában virágzik, mikor a dráma még bölcsőjében szendereg. Ez a költői műfaj épen azért van nálunk is, más nemzeteknél is jó ideig mintegy meddőségre kárhoztatva, mert nem tud, nem akar meghúzódni a könyvek, kódexek sárguló lapjai között, hanem életet kér, a belső tartalmat megtestesíteni és meglelkesíteni kívánja, más szóval előadókat, színészeket követel. Mikor manapság szinte sokalva csodáljuk a fővárosi színházak számát, nem is jut eszünkbe, hogy nagyapáink száz évvel ezelőtt ezekről még nem is álmodtak s mikor fejlett szinművészetünket élvezzük, arra éppen nem gondolunk, hogy a drámai előadások számára az első otthont alig két évszázaddal ezelőtt az iskolák adták. Az iskola színpadja tehát épen nem jelentéktelen a mi kultúrtörténetünkben, sőt az iskoladráma első lépcsőfoka mai fejlett szinművészetünknek. E sorokban az iskolai dráma fejlődésének csak főbb mozzanataira utalunk, hogy a múlttal lehetőleg szerves kapcsolatba hozzuk az iskolai színjátékok jelenét, melynek vázolása főcélunk lesz. Szólni fogunk tehát röviden az iskoladráma fejlődéséről a múltban, azután a jelen állapotról — főleg pedagógiai szempontból, — továbbá gyakorlati utasítással szolgálunk az iskolai színjátékok rendezésére vonatkozólag, végül ismertetni fogunk néhány jelesebb, előadásra alkalmas terméket. I. A drámai előadások nálunk is, meg a világ összes nemzeteinél is a vallás szertartásaiból fejlődnek ki. A görög tragédia egyenesen a Dionysios-kultuszból sarjad; ettől egészen függetlenül a kereszténység is fölhasználja már kezdettől fogva a drámai ábrázolást, hogy tanait, főkép a hittitkokat, misztériumokat valamiképen érzékelhetőkké tegye a hívőknek. így alakúi ki a középkorban a misztérium-dráma, melynek színhelye eredetileg a templom, később, midőn világias elemek is vegyülnek bele s előadói már nem egyházi személyek, kiszorul ez előadás a templom; előtt levő térre, vagy a piacra s mindinkább elvilágiasodik. A reformáció is felhasználja a drámai alakot eszméinek terjesztésére olyképen, hogy megalkotja a szatirikus, vitatkozó drámákat, melyekben rendesen az új és régi vallás hivei állanak egymással szemben s természetesen az előbbiek győznék. 1*