Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1909

12 _ Az igaz kialakítása érdekében följegyezzük itt Apponyi Albert grófnak a tanítás etikájáról mondott szavait: „Nincs a közhatalomnak olyan letéteményese, aki annyit pusztíthat, annyit rombolhat, amennyit pusztít és rombol a tudás fegyvereinek lelkiismeretlen, vagy akárcsak könnyelmű forgatója." „Amilyen magasztos tehát a tudásra való törekvés és maga a tudás, ha erős erkölcsi érzés, komoly lelkiismeret vezeti annak felhasználását, ép oly alávaló, ha ettől az erkölcsi önirányítástól, ettől a lelkiismereti önbirálattól elszakad. Ez a végzetes szakadás pedig előáll, mihelyt egy hajszálnyira is eltér attól, amiért lelkiismeretesen meggondolva jót állhat, mihelyt valamit állít, amiről nincs egészen meggyőződve, mihelyt kétségtelen igazságként hirdet olyant, mit még csak keres, mihelyt rombol, ahol építeni nem képes. Szent a tudomány szabadsága, ha saját erkölcsi törvényének a határai közt marad, melyeknek túllépte tulajdonképen többé nem is tudomány, hanem a tudás technikájával űzött csalfa játék, a tudomány valójának megtagadása: a tudomány erkölcse egy magával a tudománnyal." (Religio 1908, 321. 1.) E szavak lesújtó Ítéletet mondanak mindazokra, akik felvilágosítás, művelődés terjesztése cimén a különféle szabadtanítási intézményekben a természettudományokkal oly vakmerően visszaélnek. Igaznak, valónak hirdetik azt, ami csak feltevés vagy talán még az sem, hanem csak célzatossággal megalkotott vélemény. A hivatásos oktatónak még inkább kötelessége e szavakat szívébe, lelkébe vésni, mert első sorban az ő tanítványaira állanak a fenti szavak előzményei: „védtelenül állanak a nem tudók a tudókkal, sőt a keveset tudók a sokat tudókkal szemben; a nem tudók a tudók tanításait önállóan bírálni nem képesek, az igazság erejével hat reájuk a tudás mezében megjelenő tévely is, különösen ha rossz ösztöneikben szövetségesekre talál." (Religio 1908, 321. 1.) Mikor a föld történetének legrégibb korszakáról szólunk, röviden érintenünk kell naprendszerünk kialakulását, továbbá miként hült le fokozatosan földünk és történt a száraz s víz elkülönítése. E kérdések szoros összefüggésben vannak a Kant-Laplace-féle elmélettel, melyet ugy szoktak felvonultatni, mintha feleslegessé tenné a teremtést. Az igazság érdekében hangsúlyozzuk e tan hipotétikus voltát, mely igaz „a legáltalánosabban elfogadott, de csak azért, mert jobb nincsen nála. Mélységes sejdítést nyújt csak, hogy a kezdetet türelmetlenül fürkésző észt egyidőre csillapítsa." Az anyag és a benne rejlő erők eredetére világot nem vet és a szentírás szavainak: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet", a KantLaplace-féle elmélettel ép ugy megvan az értelme, mint nélküle. A Naptól különvált föld fokozatosan lehűlt és ekként kialakult az atmoszféra, ez alatt a földet egyenletesen borító víz és ennek feneke, a szilárd kéreg. A szilárd kéreg helyenként beszakadván a víz a szakadékokban gyülemlett össze, lett tehát szárazföld és tenger. Kell-e ennél természetesebb és érthetőbb magyarázata az Isten kifejezett akaratának: „Gyűljenek egybe a vizek, melyek az ég alatt.vannak, egy helyre és tűnjék ki a száraz." (Móz. I. 1. 9.)