Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1902

25_ ezzel a készséget (mely az erény mivolta) a szabadakaratnak birtokává teszi. S így célt ér. Csakhogy — mint már említém — a szabadakarati cselekvés terén a gyermek nem tűri a vezetést, az oktatást; meghallgatja az erények fejtegetését, de hogy előforduló alkalmakkor mit tegyen, hogyan tegyen, azt nem akarja kérdeni senkitől. Érzi önállóságát, szabad elhatározó képességét s mert az ifjú tapasztalatlan, játszi képzelme által megalkotott lelkivilága ellentétben áll a korosabb megfontolt, higgadt, józan, kimértebb, nyugalmasabb gondolkodáson épülő s épen azért neki nem kedves cselekvésmódjával: ez az oka, hogy ebben az irányban a gyermek nem igen hajlandó tanácsot elfogadni. S minél finomabbak, minél bonyolódottabbak a lelki élet mozgalmasságának szálai, annál óvatosabban kell eljárnunk, ha nem akarjuk kockáztatni a sikert. Mit tegyünk tehát? Menjünk tanulni a természethez, kövessük annak útbaigazítását. Amely gyermek egyszer megégeti újját, az nem nyúl többé a gyertya lángjához. Csakhogy a gyermeket az élet ilyen veszélyes tapasztalatain vinni keresztül, annyi volna, mint száz halálnak tenni ki a leggyöngédebb, a legkedvesebb s a legszebb jövővel kecsegtető életet. Van azonban, ami a gyermek szivét megragadja: első sorban saját tapasztalása, aztán az ő tapasztaláskörébe eső történet, példázat. Melyik gyermek nem hallotta vagy talán közvetetlenül is tapasztalta a felingerelt méh haragját s a méhcsipés fájdalmas következményeit? S a tanító el kezdi mesélni Károly és Matildka történetét. »Matildka szüleinek szép méhesük volt a kertben. Matildka nem zavarta a méheket munkájukban; ő tudta, hogy az édes és nagyon kedves mézet a méhek készítik. De a méhek sem bántották soha Matildkát. Egyszer unokaöccse, a kis Károly, jön hozzá látogatóba. Károly pajkos és engedetlen fiú volt. A két gyermek lemegy a kertbe játszani. Károly, meglátva a méhest, oda rohan. Matildka inti, kéri, hívja; nem használ semmit. Felkap egy pálcát, mely épen útjába esett, oda ugrik s a botot gonosz szándékkal és teljes erővel beszúrja a mékhas-nyiláson a békés méhek hajlékába. De. bezzeg lett rémület, sikoltás, mikor a felingerelt méhek seregestül kirepültek s arcát kezét, összecsipkedték; s ő fájdalmas szívszaggató jajgatás között tért vissza a szülői házba. >Nem mondottam neked — így feddi a kis Matild — hogy ne bántsd a méheket ?«