Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1900

18 Felette ifjú hölgye van Setét hajának gyászában ; Oly szép, oly halovány. Fájdalma szókra nem fakad Bújával semmi föl nem ér, Csak a mi nincs, a vesztett férj A por lakóival. Mit legutoljára értünk meg dicsőséges szabadságharczunkban: áldozatos köny a szemben, áldozatos s áldó búcsúszó az ajkon, még egy utolsó Isten hozzád, s anya és testvér, a hitves és jegyes letörlé a könyeket szeméről, sóhaja elröppent ajakáról, szorongó fájdalom érzelmét magasztos honszerelemé csitítá . . . Mint ősi példaképök, Kemény hős hitveséét: »lgen, mindenünkért halt meg ő ! — Örüljön, a ki mentve lön Áldás a sirban pihenőn, Erdély megint szabad; Ne lássa senki gyászomon, Midőn derűre vált a hon, Hogy még van fájdalom: De titkon én e gyászomat Mig fájdalomtól megszakad Szivemben hordozom. (A sir.) S ellenképűi ne említsem-e a Hontalan*-t? Szörnyűbb gondolatot ki tudna hívebben rajzolni, tusában mindennel, mi szent, mint a Hontalan ? Engem millióknak veszte nyom Egy nép halálát hordozom Keblemben ostorul. E sarkias ellentétű gondolat nem felmagasztaló-e? A korban, mely élet-halál kérdése volt a magyarnak. Nem azt példázta-e, hogy a nagyságos honszerelmet ha megsértetted, se égben, se földön nyugalmat nem találsz soha. S példaképei mind erre czéloznak: »a haza minden előtt.« Ezért rajzolja nagy szeretettel a férfiakat, kiket harczi kedv emelt büszke önérzettel, életveszély között, mikor a haza boldogságáról, a haza becsületéről volt szó. Ifjú, vagy agg, de érte agg, érte, hazája híre s boldogságáért. Ott Toldi, a hir és harag fia. Tipikus jellemvonás, de erősen egyéni. Hogy forr a harag szivében, hogy a magyar becsületet merészlék mocskolni. Mint dagadnak erei, hogy szörnyű, halálos boszút álljon a sérelemért, melylyel a nemzet becsületét illették. Vészt visz mindenkire, kik vakmerően érinték az érinthetetlen magyar hír-nevet. S talán többet is példázott benne, mint hős hazafit. Egyesi-