Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1900

'19 tette benne a nemzeti hős és lovag erényeit. A hős és lovagéit, kinek legfőbb büszkesége nemzete becsülete, kinek élete a nemzeti becsület s azt megváltásul adja érte, ha kell; de szennyet rajta nem tűrhet el. A mit az ifjú Toldiban rajzol, a harcz ősz fiában reá vissza térít. Kialudtak a bajvívó szivből a szenvedelmek, egyetlenül csak a harczi vágy ég még benne. S lelke ifjú lángolásra kel, mikor meghallja, hogy hazája czímerét birja hős olasz. A lezajlott idők vészes napjai támadnak fel lelkében, mikor törhetlen karját annyiszor emelte ölő boszúló csatára hirért, a haza s a maga becsületéért. Mint ifjú korában vigan indul az utolsó, de nagy próbára. S mint vészmadár terem Lajos király udvarában, hogy megvívjon életre-halálra a magyar czimerért. S könnyű fegyverével, mint villám roppantás, zúgott le az olasz vitézre s megmenté a magyar becsűletet. (Az ősz bajnok.) Kora emberei elé az aggot állítja: nézzétek amott a magyart! Csak liire is, hogy hazája becsületén csorba esett, halálos haragot gerjeszt szivében : ti szégyenkedés nélkül jártatjátok szemeiteket a pusztuló haza romjain. A magyar szív rokonlángolását rajzolja a hőn szeretett hazáért. »A hős sírjában«. Kürt híja ki harczra az ősz daliát; Végharczra kimenni nem ója magát.« A haza hivja, mennie kell; végig küzdeni vágy a férfi ölő viadalt, hol nagy sebben alélva vitéz fia hull. Szive nem retten, ha áldozni kell az egyetlen hazáért. Hangzik a riadó újon, az agg harczba robog: a hős követi hős fiát. Elesik a harcz rontó viadalmaiban, de >temető helye s orma felett fog bús szobor, a haza képe, helyet.« Nem féli halálát, szelleme él: megdicsőült lelkét a hir örök éneke zengi körűi. A hazaföld mindenható s nyugasztaló hatalmát énekli Salamonban is. Örök bajainkról siránkozik ugyanis benne s hajthatatlan nyakasságunkról, mely büszke daczosságának még a legszentebbet is feláldozza. De elkövetkeznek a szenvedély dúlta kebelnek csendes pillanatai s békítőn vonúlnak belé a legfenségesebb hazafiúi érzelmek s a vihar megtépdeste szívből engesztelő imaként száll a szózat: Boldogúljon a magyar hazája. Tűnődőn magában, kérdezi: hová tünt el az a kor, melyben kart és harczi kebelt vitt harczba a magyar nép. Könyező szemekkel tapad reá tekintete: bús rege szól szörnyű valóságkép Mohácsnak hadgázolta téréiről, szelid emlékezet a hős Dobóról, ki felnyögött még siri álmából is, hogy halla török zajgást Eger rémült váráiban. Keresi, kérdezi: hol az a férfiú ki egy új Pázmányként hirdesse égi s földi üdvéül a magyarnak a legfenségesebbet: Legszebb vallás a haza s emberiség.« (Pázmán.) Ki hallgat a lovag, hős költőre, a nagy Zrínyire, ki győzelmes csatákban a hazáért villogtatja vala félelmetes kardját, melyre irva volt szent szózatként : Ne bántsd a magyart! S ki fogadja gondjaiba e kardot, melyet a hazának ajánlott fel szent örökségül ? Keserű az ébredés a dicső múltakra: 2*