Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1900

7 Zengett a dal varázsa. Keblekbe elhatott, S a fásult szivredőkben Szentelt hév gynladott. . . . (Tompa.) Valóban, az Ég kegyelme s örök dicsőség szelleme nyilatkozott Vörösmartynkban, hogy hirdesse a porhüvelyben rövid időre lakást vevő isteninek halhatatlanságát hitben, reményben, szeretetben : ebben a hármas fenséges erényben. Emberi erényről szólok: a hazafiúi hitről, reményről és szeretetről. A lélek sugallja bennem, hogy mikor ez erények a Legfőbb örök dicsőségét hirdetik, teljesítését a természet szent szavának: törhetetlen, eszményiesűlt ragaszkodást a hazai földhöz; a természet örök törvényének parancsát, mely rokon amaz istenivel: Tiszteljed atyádat és anyádat: a gyarló embert kiemelik a mulandóság köréből, fel abba a magasztos világba, melyben az örök isteni erények ülik diadalukat. Vörösmarty Mihály pedig híven s lángoló lelkesedéssel hirdette is, teljesítette is a természet nagy szavát utolsó pillanatáig. E nagy szó zengett ki szivéből utoljára is: >Lesz még egyszer ünnep a világon . . . Pályája erőforrás, mely szivet felmagasztosít, akaratot megedz s a való hazafiúi derékség pálmája után késztet törtetni. Látom ugyanis költői világában a nemes eszmék egész dandárát; utolsó akkordként mintha visszazengene lelkemben a gyengédtől a fenségesig a nemesen tiszta érzelmek töméntelensége, mintha hallanám a szónak azt a megközelíthetetlen, lehelletszerű báját, finomságát, erejét, elragadó hatalmát; mintha szemlélném káprázatos színességét, de látom Vörösmartynkban az Ég szerelmét, mely reánk áradott, mikor ő, válságos időkben, jótéteményül jutott a magyar nemzetnek. Közelebbről azonban az a lelki fejlődés érdekel, mely alatt, mint kicsiny sajka a hullámokon, hányódott a költő belső forrongások között egész addig, míg a szenvedések közül, miként tisztító tűzből a színarany, megnemesedve, magasztos eszmékért lángolva, ki nem emelkedett s nemzeti és emberiségi nagy, örök eszméknek lett halhatatlan költője, magának és nemzetünknek soha nem múló dicsőségére. S e fejlődésben kivált a nemzeti eszmét, a hazafiúi érzés és gondolat világot akarom feltüntetni, a mint nemzeti eposzából, honfúi erényt magasztaló rajzai- és lyrájából elénk ragyognak. A szó gyengébb, semminthogy a gondolat valóságát alkalmasan kifejezhetné. Tárgyszerűen, nem fogásból használom e kifejezést. Két jelenséget kell ugyanis megfigyelnünk. Egyike: a költőnek mindvégig gyengéd, bánatosan elmerengő, fogékony lelke; másika: gyermekkori benyomásai, ifjú ideje szemlélete, a férfiú tapasztalatai. Gyermekkori benyomásait nem hüvelyezhetem, csak jelzem: nyom nélkül múlhattak-e el azok a gyermekévek, melyek idején az őskirályi városban, Székesfehérvárott,