Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1900

Vörösmarty emlékezete. A/l agyar iró, magyar költő emlékezetén a magyar nemzet emlékei elevenednek fel lelkemben. Magyar iró, magyar költő pályájában jórészt nemzetünk története tükröződik. Gyász és dicsőség napjairól regélnek ők, bánatba merítőn vagy fellángósítón; s hogy gyakran egyszerre emelkedett s verődött le a hazafiúi szív! Csak rámutatok. Dalos rendünk gagyogó énekesein kezdve, a költőiségben fogyatékos erű, de mélységes honszerelmű Tinódinkig le; ismét szakadatlan folyásban: íróink, költőink hazájok dicsőségeért lelkesülnek vagy merülnek fájdalomba a csapások idején. Hagyományos ez: a régiek közt a csúcson Balassi, Pázmány, Zrinyi: kettejök tollal is, karddal is dicsőségesen szolgálja nemzetünk szent ügyét. Vezéreszméjök azonegy: szabadság, alkotmány, a hit lángolásával összeolvadva, mindenekfelett való szerelmed, édes Hazám! Úgy hogy hosszú ezredév határiról tekintvén fel a nagy múltak meredek ormaira: drágább ajándékért háladatosb imát nem tudnék mondani az Égnek, mintha irónak, magyar irónak teremtett volna. Úgy mondom, a hogy érezem: nemzeti büszkeségből fakad a szó. Mert így látom: a történetek szellemének vérrel és tettel megpecsételt bizonysága, hogy soha nemzetek irói és költői annyi lelkedéssel, annyi tűréssel, annyi lemondással s haszon nélkül, a legszentebb eszméket: hitet, emberi jogot, igazságot, sajátos nemzetit és alkotmányt nem védtek, értök nem küzdöttek. Örök érdemök is nemzetünk íróinak elvitázhatatlanúl. Keresem ugyanis a népek történetében a nemzeti harczok hőseit dúló ellenségek sok százados küzdelmei között; és tekintetem a kicsiny magyar nemzeten akad meg. Kicsiny sziget Európa közepén; századok véres zivatarjai, melyeket keletről és nyugatról, délről és északról alig megszakítva, támasztottak ellene