Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1900

11 Azok az alkotásai együtt ennek a magyar fajnak szeretetétől, mely verítékkel túrja a földet fel a dicsőséges ősök nagy példáinak követéséig: mind a nemzeti eszme éltető levegője. Kicsinyke viskó; pompás palota; föld, melyen aratsz; rét, melynek virága balzsamos illatot lehel; erdő, melynek susogó szellője elmerenget; berek, melynek madárdala ezer borús és örömteli érzelmekre kelt; kicsiny patak, melynek enyelgő csörrenése derűt hoz lelkedre, mint az ég, mely benne szelíden tükrözik; zúgó folyamár, mely összeolvad lelked zajgásával: mind-mind ha magadénak mondhatod, ha magyaré: szentséggé emelődvén a múlt és jelen összeforró érzelmeiben — ne keresd máshol a magyar Oéniust, mert belőle, ha szenderegne is, phöenixként emelkedik ki s valami csodálatosan fenséges tettekre képesít. A mint képesített is. Az az Anteusi mese játékos képzeletalkotás ugyan, de jelképében örök erkölcsi valóság. A gondolat, hogy ez a föld enyém, e hazaföld édes mienk: lángra gyújtja a lelkeket; a mint fényök vakítóan ragyog le a messze múltak sötét ormairól. Ez az anya — ez a hazaföld nagyszerű múltjával, egykoron süllyedt jelenével töltötte be Vörösmartynk szivét azokkal a szentelt hazafiúi érzelmekkel, melyek, mig magyar lesz a magyar földön, hevűlésre, nagy tettekre, nagy áldozatokra fognak serkenteni minden kebelt. Beleringatódzva, mint enyhe álomba a szenvedő gyermek, a múltnak bűvös éjjelébe a pusztuló, veszni készülő jelen rideg valóságából: dicsőség és fájdalom érzelme mélységes szeretettel tölti be a költő szívét a nemzeti ügy iránt. Ellenképűi a tehetetlen kor elé nagyszerű világot, a múltak hősi, ragyogó idejét, mint valami álomszerűt rajzolja, melyből magasra vívó szenvedelmek, nagy elhatározások, nagy áldozatok soha nem múlékony emlékei ragyognak ki dicsőségesen; bearanyozzák a százados múltak eget érő csúcsait, s megszégyenítőn verik vissza vakító fényöket messze századoknak puhaságra serényebb ivadékaira hogy nemsokára lángra gerjedjenek. Ez idők képét teljesebben tudná rajzolni a tudomány, de megdöbbentőbben alig, mint Vörösmartynk elénk veti nagy körvonalaiban, fájó, hogy hivséggel is. Igy panaszkodik V. Ferdinánd-jában : Hová jutánk már, mily alacsony fokig ? Még a vad is hű ősfaja hangihoz: Mi megtagadtuk önmagunkat, Megtagadtunk haza nyelve, téged, Azon hatalmast, melylyel az ősz Ügek S a népvezérlő Almos uralkodott; A hét magyarnak hős beszédét: Számkivetett vala ajakinkról. Éltünk bitang nép, a magas ég alatt, Már nem hasonlók senkihez; elfolya