Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1900

10 S felzokog szive lemondón: Kelj, te zúgó fergeteg, kelj, Zúgd el e bús életet — (A tűnődő.) A kétségbeesés fájdalmai rohanják meg, hogy szinte lemond az életről. Sok Ínségek fiaként, hideg éji szellő érintési közt, csendes, örök álomra készül. De nem tudott aludni még szive se! Az ősök dicsősége beleragyogott a kietlen kebelbe és kies tavasz virágit kelté benne, ragyogókat, ezer színpompában . . . Öröm fog el, hogy látom, miként villan ki szivéből egy-egy fénysugár a messze-múltak zűrzavarából. Kicseng a kétkedő szó ajakáról: Ah ! ki lesz, a ki merészebb Észt és szünetet ád álmodozásra nekem. (Csaba szerelme.) Mintha hegednének e szívsebek s másnemű révedezések rajzanák körül. Szerelemről szól bár a nagy idők egy sugaránál; most még a szerető szív fájdalma nyomán kél a dal: bús Csaba szelleme lengi körűi; de feltámadott már lelkében a bús haza képe, hazájáé, mely haldoklásában oly szívrepesztő. Az ideál után való szenvedései között ösvény nyílik elé, kevésbbé igézetes és fájdalmasabb is annál, mely után sóvárgott: de rálép az ösvényre, arra az avarosra, tövisesre, mely töretlenül húzódik keresztiilkassúl a nyomorúságos nemzeti élet sivár téréin. Kínzóbb fájdalom fogja el szivét a másik helyén; tekintete a pusztuló jelenre esik. Azonban a dicsőséges múltak időinek sugárai csapódnak szemébe, reá örömkönyűk tolulnak, onnan le a magyar földre hullanak és kisarjadzik belőlük a nagyszerű jövendőség enyhet adó reményfája. Lassan-lassan magába veszi fel, szerelmi szenvedéseibe olvasztja belé szeretett, féltett hazája fájdalmas bánatát. Sok-sok szenvedésen ment keresztül Vörösmartynk, míg elzúghatta fergeteg módjára, a nemzeti élet bús szemléletén, a nagy idők ragyogó dicsőségét! Szívvonzalmi hányódásai között homlokon csókolja a nemzeti Oeniusz; elsimulnak a vágyó, epedő kebel zaklató hullámai; fájó nagy lelke megtermékenyül a hazaszeretet fenséges eszméjének jótékony, ragyogó napsugarában ; szárnyra kel a dal ajakán és zeng halhatatlanságról, melyet honért való áldozat szerez. Keressük a tisztán nemzeti ideált? Kutassunk a nemzeti eszme után? Hát én nem tudnék elevenebb, kiapadhatatlanabb, mind dagadóbb forrására mutatni, mely elvégre fenséges folyam zúgásával tölt be hegyeket, völgyeket, mint Vörösmarty nagy eposza s egyszersmind hazafias költeményei.