Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1900

9 íme, két eszme, két érzelem mint izmosodott ki hatalmasan Vörösmarty szivéből: ideál és haza, ifjú lelke ideálja, és a mi hazánk eszményi, kiolthatatlan szerelme; amaz soká, ez mindvégig lángolón. A kapcsolatot híven kisérhetjük nyomon. A gyermeki sejtelmek lappanganak. Határozottan a szív gyengédebb vonzalma alakúi ki az ifjú időn át. Panaszát elkapja a futó szél, a hab könyűit, keserve hangja nem hat el a nemes ideál szivéhez. Panaszlott égnek, panasz hangzott le ajkáról a sír mélyéig, híjjába panaszlott: Boldogtalan ; mit vára setét eszed — Az éji szellőt mért öleléd vakul ? (A hitlen.) Szeretetért esd, az egyetlen szívnyugasztaióért; e nélkül neki enyhet csak a sír adhat. Nem indítja meg lelkét a rózsaölű hajnal hasadása; vigasztalan, sötét sejtelem űzi a sír felé, a temető komor álmai világába. Élet-halál kérdése szive álmai. Kihűlt szivvel bolyong zöld tavasz ékességén, nincs annyi lelke, mint az ágakon Repkedve járó kis madárnak. Zokogó panaszért esd; esdi A fájdalomnak kínait, édeit - (A szerelmetlen.) egy sóhajtást, s életével lobogó tűze közt szívesen enyész. Mennyi bánat, mennyi sóvárgás, mennyi panasz! Lantján váltig remeg a csaló-kéj; veri lantját: Zengj, de bú többé le ne nyomja Tiszta folyását! (A lanthoz.) Ez a mienk, a mi természeti valónk: beleöli búját a szív fájdalmas, mélységes nagy tengerébe. Csendesen, mint fut habon a tűnő szél, Zengj te is, lassú szomorogva s veszszen Hangzatod, mint vész öröm és szerelni Puszta kebelből. (A lanthoz.) Fájón kisérjük a költőt hányódó útjain; s az úttalanban ki igazítja el ? Merre térjek, hol pihenjek ? — kézdezi, — hisz' Messze még a part nagyon ! Tévedezőn keresi az ösvényt, a boldogság ösvényét; nem találja meg, csak a pusztúlás örvénye integet feléje: Nincsen már nekem vezérem, Nincs hajómnak csillaga, Mely felém a szép egekből Oly szelíden ragyoga —