Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1899

— 65 — tette templomát, melynek útja tele van tövissel; környékét kifacsart veríték tengere mossa. Tágas aljánál számtalan népek seregeinek össze. De megijedve hallja a hívó szót a puhaság, pirulva oson vissza szégyene rejtekhelyére. Mert csak csudálni jelent meg s nem látott rajta piperét; hanem látta verítékes munka eröfeszítö nyomait. Ámde, a nagy tettek derék férfiai meg nem ijednek; vetekedve törnek az örök dicsőség rögös útú temploma felé. Nemzeti erények is rögös útú életnek a koronája, kedves ifjak! Azok a koszorúk, melyek történetünk egy-egy fejezetét díszesítik, épen oly verítékes munka dicsőségei. Hiszen, kezök ügyében nemzetünk történelme! Csak szivvel, csak lelkesedéssel tanulmányozzák, szívják belőle az életerőt, nemzetül az egyetlen életerőt! Feltárja elöttök a magyar nemzet szíve rejtekeit. Tudom nincs semmi emberi, ha még oly szent is, hogy folt ne essék rajta; de látják majd, hogy nemcsak nagy hibáink voltak, de jeleskedtünk nagy erényekben is. S ezekben legyen nekünk a múlt nagyságos példakép. Tudtunk lemondani, áldozni, tűrni, szenvedni, izzadni serény, férfias munkában: oh, hányszor nem volt mind ez mentő Angyalunk! Azonban nemzetünk férfias magabírása, az idők szellemének megérzése, jog- és szabadság tisztelete, az egyetemes emberiért önzetlen áldozata, érte való lankadatlan küzdelme, öröktiszteletre méltó kitartása, lángoló lelkesülése oly messzevágón, oly halhatatlanúl nyomósán alig nyilatkoztak meg valaha, mint abban a körül-belül félszázados időben, mely mai emlékünnepünk nagynapját, 1848. Márczius 15-ét megelőzte. Tiszta valóság volt ugyanis, hogy akkoron hazánknak elmúlt régi büszkesége, s szelleme, mely hajthatatlan volt, megtörött; régi nagysága romjain népe csak titokban sóhajtgatott. Szörnyű idők voltak azok kedves ifjak! Halálos ellenségei voltunk minmagunknak. Megtagadtuk múltunkat; az idegenért odadobtunk mindent, mi egy nemzetet feltarthat: nemzeti szokásokat, erkölcsöt, nyelvet; — könnyelmüsségünk miatt ősi jussainkat lassan-lassan elharácsolták. S felül reá a nemzet — a nemesség szívtelenül nézte, hogy vére a maga véréből, a szerencsétlen jobbágynép, mint törik meg végkép a könyörtelen iga alatt. így lön, hogy félőn tekintettünk a ragyogó múltba, szégyenkedve a sivár jelenre, reménytelenül, kétségbeesve a jövő felé. Élet-halál kérdés volt ez: El akarunk-e annyira korcsosúlni, hogy a jövendő még valahai életünket is kérdésbe hozza s mi mint Magyarok egykori sírhantunk fölött soha ne érdemeljünk-e a később élendő nagy nemzetek emlékezetében néhai nagyságunknak egy érdem-emlékét is? Az előrehaladás és helybenmaradás közt forgott nemzeti életünk és halálunk s felmaradásunkat, regeneratiónkat minmagunk, csak minmagunk eszközölhettük értelmi súlyunk nagyobbítása s magyar nemzetiségünk nemes kifejtése által. (Stádium.) S az ég a bajok között fiait el nem feledte. 5