Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1899

— 116 így lesz Isten az ö értelmének világító fénye, törekvésének eszményképe, szívének áldásos nyugalma. A tudásnak, az igaz megismerésének legmasztosabb tárgya s végczélja Isten. De az ifjú elméje hódol nemcsak az igaznak, hanem a szép eszméjének is. Ha nézem a szépet, ha lelki szemeimmel reája tekintek, önkénytelenül is kitör belőlem a sóhaj: Oh mennyei szépség! jöjjön el a te országod. Végy hajlékot magadnak ez ifjúság körében. Teremjen virágot a haza földje s zengjen az emberi szív, mint dalos madár a berkek és ligetek ölében. A szép — az élet tavaszának üdve, virága. Nem a szolgaság görcsös vonaglásai között, nem a lebilincselt rabság honában, hanem ott fakad a szép virága a megelégedés és boldogság, az édes vágy és szelíd epedés illatos kertjében. Az egyszerűség, őszinteség, nyíltság és keresetlenség ártatlan mezébe öltözve jelenik meg a szép. Megjelenésében olyan, mint a felkelő hajnal, mely bájoló fényével elvarázsolja az emberi szívet. A szépnek története — a mint az a különböző művészetekben realizálódik — hasonlatos az igaznak történetéhez; a szépnek története a művészetekben szintén az evangelium diadalának története a nemzetek életében. Mi a művészet? Az eszmei tartalomnak érzéki formába öltöztetése. Hol van nép, kor, nemzet, mely a művelődésnek valamelyes fokára jutva — nem hordozta méhében az emberiségre áldást hozó nagy eszméket? S a forma, melyben az eszmék nyilvánosságra jöttek, a művészet köntöse volt. A művészetnek bámulatosan tökéletes formájára akadunk a régi görögöknél. Keressük, nyomozzuk, kutassuk e jelenségnek okait. Hol vette? Kitől tanulta? Hogyan örökölte? Nem tanulta, nem nyerte, nem örökölte senkitől, hanem önmagából fejlesztette s emelte tökélyre. A görög nép élete az emberiség életének ifjúsága, virúló