Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1898

45 — melyektől a termés, a szellemi gyümölcsözés minősége függ. E tényezők az emberi kéz és ész hatáskörébe esnek. Alkalmazásuktól függ az eredmény. A kert lelke a kertész, mig az iskoláé a tanító. Csak szorgalmas és ügyes kertész munkája képes létrehozni az elérhető legjobb eredményt s csak képzett, gondos tanító érheti el a lehető legjobb sikert. S ha ez áll általában, érvényesül különösen a történettanításban is. Annak értelmesnek, körültekintőnek, élvezetesnek kell lenni. A tanuló természetes gyengédsége, naiv kedélye tanárában mintegy eszményképét szemléli. A mint ő gondolkodik, érez, tesz: az szerinte jól van mondva, téve, még ha nincs is mindig ínyére. Önkénytelenül követi őt, utánozza sokszor a külsőségekben is. Az ő szava, tanítása szentírás. Hiába van a tankönyvben más, hiába mondanak neki mást, ő a tanár szavain csüng. Még ha paradoksznak tűnik is fel előtte, követi azt; sőt később a kifejlett korban sem szeret arra ébredni, hogy egykori tanára valamiben tévedt. Természetes, e helyt inkább a jobb érzésű, tehetségű tanulókra gondolunk, nem a romlott kedélyíiekre s inkább a rosszban, mint a jóban túlérettekre, a milyenek szintén vannak minden iskolában. Azért a tanításban minden szónak, minden mozdulatnak a meggondolás kohójából kell kikerülni. Egy téves állítás egészen leronthatja a tanár nimbuszát, egy inkorrekt eljárás, igazolatlan fellépés örökre megfoszthatja tekintélyétől, egy nyelvbotlás szálló igévé lehet s kiszolgáltathatja a tanuló, hajlamától is ápolt élczeskedésének. Ezt a különben szintén általános tételt újból a történet tanárára alkalmazzuk. Minden tárgyat lehet ugyan helyesen és helytelenül tanítani, minden tárgy tanárának egyéniségén kiemelkedhetnek a jó oldalak s feltűnhetnek a gyarlóságok, de szerintünk a történettanításban fontosabbnak tartjuk a tanári egyéniségben rejlő hatást, mint egyéb szakoknál. A nyelvek, természettudományok, mennyiségtan s egyebek képezhetik és képezik is az elmét, gondolkodást, fejlesztik az észt, de kevéssé érintik a szivet, kedélyt s belőlük folyó cselekvéseket. Az egyéniség itt nem domborul ki oly élesen, nem kell kidomborolnia annyira. De szerintünk a történelem a benne levő eszmei és gyakorlati elemeknél, tanulságainál, czéljánál fogva mindjárt az erkölcstan után következik, sőt annak tükre, illusztrácziója. Természetesen az erkölcstan előadója nem vonulhat vissza egyéniségével a színfalak mögé, miként a történet tanára sem takarhatja el a maga énjét nagyhangú frázisokkal, pedagógiai fogásokkal, artefaktákkal. Mi a történet tanárától sokat, de nem lehetetlent kívánunk az uj iskolában, ha csak az nem akar megelégedni a tankönyv egyszerű reprodukálásával, a kitűzött feladvány gépies lekérdezésével. Mindjárt a tanárképzés ne legyen nagyképüsködés. Mindaddig,- mig a magyar történetirodalom, főleg az egyetemes történetben, annyira nem fejlődik, hogy minden irányban alkalmas tájékoztató müveket nyújthat, a tanárvizsgálat ne kívánjon annyit, mint mennyit a szabályzatokban kútfőkül kijelelt, jobbára idegen