Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1898

— 147 — rátalált. 1857-ben villant ki a hosszú, rémes éveken keresztül könyáztatott magyar szemből bizó reménysugár : az őszinte magyar lélek feltogta a fejedelmi asszony nyilt, jóságos tekintetének éltető sugarait és ösztönszerűen hajolva meg a gyöngéd női nagyság előtt, Pesttel egyetemben hódolt, a szív mélységes, rajongó érzelmével hódolt az első pillanatban a bánatos ország egyetemesen a felséges alakú, nyájas, lebilincselő tekintetű ifjú Erzsébet asszonynak: megérezte Benne jövendő védő Angyalát. És ez időtől kezdve Kedves ifjak! a magyar föld kérge alól fölfakadó mező-virág szelid bánatában nyájasabb leve; a szorongó magyar kebelről foszladozott a nehéz fájdalom borúja, nyájas derengés húzódott keletről nyugotig a magyar égen, szebb jövő reménye tért be vigasztalón a szomorú magyar szívekbe. Oh az a köny, az a mosoly, mely között a nőt teremté az ég, — a jóságos fejedelemasszony szeméből reánk hullott, reánk derült . . . Sok-sok reménytelenül szenvedő magyarnak nyíltak meg ez idétt a börtön ajtai, minden magyar lélek előtt pedig biztatóbbnak tetszett fel a jövő . . . S az a nehéz csapás, mely először érte a szelid, nemes lelkű, fenkölt gondolkozású fejedelemasszonynak rózsás világú szívét, Zsófia főherczegnő kis leánykája halálában, szorosabban kötötte Öt a bánatában hűségesen osztozó magyar nemzethez. Megérezte-e az édes anyai lélek, hogy a sújtó csapásnak kezdetén van ? — hogy hűséges magyar nemzete vérével váltaná meg, bár szenvedett még, ifjú szivének szenvedéseit? Lelki valónk sejtelmes érzése mintha megsúgná a jövőt; az Ö szép lelkében mintha titokzatos elöérzés támadt volna fel: szép magyar földjéhez mindjobban vonzódik ezentúl, mind szívesebben időz a nyílt, természetes, de nemes érzelmű magyar népe között . . . Gödöllő és Budavára hallgatag tanúi a derüs-borúsan boldog életnek, melyet falaik közt töltött jóságos Asszonyunk; s messzebb Nyugatról a bécsi schönbrunni császári kastély, melyben vasszorgalommal tanúlja gyönyöi íi zengésű magyar nyelvünket, hogy hü nagyar népe között a szív a szívhez szólhasson . . . Oh azokra az emlékekre, melyeket azon időtől ránk szállít a hü képzelet, feltör szívünkből a mélységes fájdalom, nincsen vesztes a természetben más, mint a magyar! . . . Való, nem volt fejedelmi nő, ki hazánkhoz oly bensőségesen vonzódott, mint boldog emlékű Királyasszonyunk. Anyaiságának jóságát kiárasztotta a magyar nemzetre is. Pedig mily anya volt ? Drága, jóságos anya, ki éber figyelemmel őrködött fenséges gyermekei nevelésére! Jóságos angyala volt ő családi tűzhelyének: a mi gyöngédség, nőiség, kegyesség, leereszkedő nyájasság eltöltötte fenkölt szívét: mind királyi leányai szívébe csepegteté. S a mi vonzalom, szeretet élt 10*