Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1898

— 148 — jóságos lelkében, beplántálta a királyi család fenséges tagjai szívébe is! A mi drága az emberi kebelnek, a mi éltetője, mint a nap a természetnek, a magasztos erkölcsi tartalom: hit, remény, szeretet . . . áldást fakasztóan árasztotta maga körül. Oh, az a fenkölt gondolkozása! »Leányommal naponként magyarul imádkozzék. Azt akarom, hogy vallásos, de ne vakbuzgó legyen. A vallás vigaszára az élet folyamán mindnyájunknak nagy szükségünk van!« — így szólt nagylelkű Királyasszonyunk Rónay Jácinthoz, Valéria királykisasszony, a »kis magyar leány« nevelőjéhez . . . S gyengéd női lelkének azok az aprólékos megnyilatkozásai, melyekről hir szállong hozzánk, tanúbizonyságai, hogy Erzsébet Királyasszonyunk a való nőiesség kegyetlen sorsú fenséges ideálja volt. Volt?! Kedves ifjak! Nem a mi megszentelt Ideálunk marad ivadékról ivadékra, a magyar nemzet védő Angyalának képe feledhetetlenűl. Hiszen jó és balsorsunknak egyaránt drága emlékei oly szorosan fűzték nemzetünket s viszont felséges Királyasszonyunkhoz! Mert ne gondolják Kedves ifjak, hogy csak a kunyhó a bánat, a fájdalom helye . . . Megremeg látogatása alatt minden kebel! . . . Nem tudom én, de a fájdalmak e látogatásából szörnyű módon kijutott a mi jóságos Aszszonyunknak is! . . . Mialatt fájt a kegyes Szívnek, hogy felséges Ura, I. Ferencz József, apostoli királyunk akkor, a 60-as években, az egyik politikai vereséget a másik után szenvedte: megölte volna jóságos Angyalunk jó szivét, ha nálunk is rosszúl folynának napjai . . . S való, hogy az égből a földre szállott ez Angyalunk, Erzsébetkirályasszonyunk, egyengette a kibontakozás útját a szomorú nemzeti viszonyokból. Jó szíve megesett a szenvedő magyar nemzeten, s míg maga körül előkelő finomsággal, de bensőséggel terjesztette a hozzá hűséges magyar nemzete iránt táplált nemes rokonszenvét, addig fejedelmi Urára sem szűnt meg ily irányban jótékonyan hatni. A solferinói (1859.), a königgréci csataveszteségek (1866.) mind közelébb hozták a felséges családot nemzetünkhöz. Mert látták, mert tapasztalták, látta, érezte jóságos Asszonyunk, hogy a nagy veszteségek között hivebb résztvevőre a magyar nemzetnél nem talál. Közös szenvedéseink közelebb hoznak egymáshoz; szenvedtünk mi magyarok mérhetetlenül sokat, nagy veszteségeket állott ki a császár, meglátogatott apostoli Királyunk: a császár és nemzet jótékonyan békítő szellemének, Erzsébet Királyasszonyunknak, nagy része van benne, hogy fejedelem és nemzet 1867. jún. 8-án kibékült: azóta egy szív, egy lélek, egy az örömben, egy a bánatban, törekedtek kölcsönösen egymás boldogítására. De van-e zavartalan boldogság az emberi életben, Kedves ifjak? Nem borúl-e bé igen gyakran nagyhamar a derűs égbolt fejünk felett? Szép örömeink nyomában nem ott jár-e kísértőn a bánat, a fájdalom szelleme ?