Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1888

— 5 — vezetnének bennünket. Mindezekkel azonban kitűnőbb erők s behatóbban foglalkoztak irodalmunkban. S tán nem érdektelen s haszon nélküli néha nagy tárgyakról kisebbekre térni, égi testektől a parányokhoz fordulni, teleskop helyett mikroskopikus vizsgálatot végezni, ha iparkodunk kerülni a kicsinykedő szőrszálhasogatást. Az európai irodalmak legtöbbje foglalkozott e műfaj eredetével, fejlődésével, nem lehet közömbös reánk nézve sem megismerni az elért eredményeket s vonatkozással lenni nemzeti irodalmunkra még akkor is, ha a műfaj virágzatlanságának okait kellene kutatnunk. A szellem nyilatkozásának módjai megszámlálhatatlanok. A költő majd hévvel, az érzelem magas hullámain önti ki lelkét s az emberiség vágyait, reményeit, majd keservvel, csiiggedetten zengi panaszait; egyszer nyugodtan beszél, másszor iinnepies hangot vesz fel. Az óda, elegia, dal, epopéa, dráma lehet alkalmasabb hordozója a szellemi tartalomnak. E formák nyújthatják a legfenségesebb eszméket, legmélyebb érzelmeket, a szenvedély viharát vagy a meghatottság édességét, de van oly tárgy, a gondolat és érzelem oly titkos vegyülete, mely legkerekebben a szonett formájában helyezkedik el. A szellemi nyilatkozás egyik legeredetibb módja teremté e formát, mely a mily természetes, oly művészi, a mily nehéz, oly kedves, behízelgő. A' Hogarth-féle vonalak rithmikus hullámzatát egy műfaj sem tünteti fel oly élesen, mint ez. S az összhang, a művészet lelke, egy műben sem oly feltételező, mint a szonettben. A legérzékenyebb mérleggel hasonlíthatjuk össze, mely azonnal egyensúlyt veszt, mihelyt a karok bármelyike a legkisebb túlsúlylyal nehezíttetik. A többi műfaj többékevésbbé kalmármérleg jellegét viseli, mig a szonett csak a legfinomabb vegytani mérővel képlegesíthető. Az óda nem veszti el nagyszerűségét, ha a gondolat fensége egy rím feláldozásába kerül is s egy distychon gyengébb tartalmát könnyen feledteti a pattogó lábak vidám játéka. A szonettben azonban szigorúan kijelelvék az ízlés határai, melyeken túl mindjárt kezdődik az ízléstelenség. S a mily rút ez, oly szép egy sikerült szonett. Ha Kazinczy többre becsült egy jó dalt egész Arpádiászért, ngy egy talpraesett szonett is többet ér, mint sok versgyűjtemény. De hol van a sikerült szonett, melyek a törvényei? Petrarcánál, kinél nagyobb bravourral, könnyűséggel és szigoruabb törvények szerint senki sem kezelte e formát. 0 tehát a legmagasabb csúcs, melyen a költészet ez ága megjelenik. E csúcs meghódítására kell törekednünk, ha összehasonlításokat akarunk tenni. Ha e magaslatot elértük, könnyű lesz hozzá mérnünk a többi ormokat. Hogy ne lássunk a priori ítéleteket hozni, vagy a