Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1888

- 56 Tovább időztünk e pontnál, mint szándékunk volt, de teljesen nem térheténk ki a találgatások elől. Nézzük a szonettek érdemét. Bodenstedt, Greguss s velők számosak szerint Shakspere egészen az olasz költészet hatása alatt irta s az olasz formához szabta szonettjeit. Ez állítással szemben, ha nem hivatkoznánk is Haliam, Elze, Tomlinson tekintélyére, hanem csak egy szonettet vetnénk egybe Petrarca szonettjeivel, meggyőződünk, hogy Shakspere s az olasz szonettirók, jelesen Petrarca modora közt kevés érintkező pont van. Az az egész, hogy Shakspere is szonettek egész során foglalkozik ugyanegy tárggyal s e tárgy nála is a szerelem vagy épen szerelmes barátság. S hogy a szonett nála is 14 sorból áll, mely bizonyos fordulattal záródik. Azonban ha tekintjük a tartalmat, hangot, előadást belső és külső szerkezetet, azonnal észrevesszük a különbséget, mely Shakspere és Petrarca között van. Shakspere egy remek szépségű ifjúhoz szól, kinek magasztalására a szív és ész leggyönyörűbb ötleteivel él. Őt házasságra ösztönzi, hogy adósa ne maradjon a természetnek. Alacsony sorsában a költő kegyeiben talál vigaszt, melyet ő a ragaszkodás és odaadó szerelem egész hevével viszonoz. Ha távol van tőle, lelke epedő vágyban tör utána. Bizonyos melankholikus hangulat vesz rajta erőt, hogy barátja egykor hűtlen lesz hozzá. Panaszkodik öregsége bajai ellen, majd lemondást penget, halálban megnyugvást s a gondolatban, hogy művei fenmaradnak s örökké hirdetik barátja dicséretét. Egy helyt barátja elhódítja a költő kedvesét, másutt főleg az utolsó szonettekben a legtüzesebb szerelem féktelen lüktetése érzik. Mindebből Petrarcában vajmi kevés található. 0 a legszebb eszményt tűzi ki hódolata tárgyául, kihez következetesen emeli fel szózatát. A nőiség eszményített alakjához esdekel, módján dicsérve őt, érzelme világába belevonva a lét összes nyilvánulását, vágyakozik utána, de vigasztalódott fájdalommal látja be, hogy vágya elérhetetlen. Majd elsiratja őt, ki éltének öröme s gyásza volt, a vallás vigaszában találva végső megnyugvást. És a hang, mi távol jár a két költőnél ! Shakspere szenvedélyes, Petrarca olvadozó, az a vihar szárnyain repked, mint drámáinak hősei, ez a verőfény aranysugarán sütkérez, mint a parthenopi költő gyengéd alakjait. Igaz, hogy Shakspere is játszik a szóval, de nézzük csak a CXXXV, CXXXVI. szonett szójátékait, természetesen eredetiben, a játék csupa szikra, él, száguldó érzelem. Petrarca Laura-játékai gyakran hidegek, mint a sakkfeladvány kombináció. A természeti képeket s általán képes kifejezéseket mindketten bőven alkalmazzák, de mig Shakspere inkább a fenséges jele-