Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1886

28 „rousalia" néven, népies ünnepély alakjában s mivel a keresztényeknek szintén májusra esö pünkösdjével összeesett, később keresztényi jelleggel az ünnep vasárnapján tartatott meg (a pünkösdi rózsakirályné, mint népünnep!) s e napot dominica de rosa, rózsavasárnapnak is nevezték. Midőn a 6. században a Duna alsó s középső vidékeit, valamint a Kárpátok keleti s déli területeit szláv törzsek foglalák el, akkor a pünkösdi rózsa-ünnepély a szlávoknál szokásos pogány-barbár tavaszi ünnepélylyel, a rusalija-val lett egygyé. A fehér s a kis oroszok egy részénél azután ezen ünnepély alapján jött létre bizonyos, földöntúli női lények, a Rusalkyk képzete, kik abban az időben erdőt s mezőt benépesítenek. A kereszténység kezdetén a rózsa egy időre elveszte azon tiszteletet s ragaszkodást, melylyel az emberiség a legrégibb időtől fogva iránta viseltetett, s melynél fogva az emberi élet különféle mozzanatai közül neki oly szép jelentésű szerep jutott. Az első keresztények kerültek minden oly szokást, mely a pogányok kultuszára emlékeztetett. Mint pogány eredetű szokást kezdetben mellőzték, illetlennek sőt istentelennek tartották a halotti szertartásoknál bármily virág használatát. Később azonban, szt. Ambrus, Jeromos, Prudentius, nólai szt. Paulin s ezt. Ágoston tanúságai szerint, a virágok alkalmazása ismét szokássá vált s folytatólagosan fenmaradt. E mellett szól azon körülmény is, hogy a rózsa mint különösen az elhalt szeretők sirjának ékessége, az egyes népek mondáiban gyakran szerepel. Rendesen az elköltözöttnek szellemeként jelen meg a sir fölött a rózsa, szöliőtő vagy valamely fa. A perzsák nagy tiszteletben tartják a magas s idős fákat, mint az elhaltak szellemének lakóhelyeit. Ezen, a lélekvándorlásra emlékeztető hitet a nyugati népeknél később módosítva csak az elhalt szeretők szellemére vonatkoztatták. Az egymás mellett nyugvó szeretők sirjai fölött ugyanis a rózsa, repkény stb. ágai egymásba fonódnak, s egymást csókolják, a halál után is tartó szeretet jeléül, vagy mivel — mint a néphit tartja — az ember szerelme halála után azon növény ágaiba költözik, mely sirját díszíti. így Tristan s Isolda történetében a szerető pár sirján repkény — vagy egy másik változat szerint az egyiken rózsa, a másikon szőllővessző — nő ki, melyek egymás fölé hajolnak s mintegy egyesülnek. Az élők s as elhaltak között lévő viszony jelképeként is a sirok fölött viruló rózsa szerepel a különféle mondákban. Megható az az Alpesek között élő monda, melyben a rózsa oly természetes egyszerűséggel lesz a halál, s az ezt okozó hervadás jelképévé. — Caldres lovag leánya nagyon kedvelte a mezei virágokat. Kedves szórakozása volt őket gyűjtögetni s festő vásznán meg-i örökíteni. Kirándulásai alkalmával egy csinos parasztfiúval ismerkedik megl ki később neki a növények gyűjtésében segédkezni szokott. A fiú mindi inkább megnyeri tetszését s végre iránta szivében a legeszményibb szerelenl tüze lángol. A szigorú atya e miatt haragjában leányát a vár tornyába záratál