Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1886

24 Hy különféle körülmények közt, s régi időktől fogva a titoktartás jelvényéül szolgálván a rózsa, az általánossá vált: „sub .rosa" kifejezési mód nyert létet, mi tehát annyit tesz, mint a „titoktartás pecsétje alatt" „négyszem közt." Különben e latin szólásmód eredete, a rózsa említett jelentésével együtt vitás kérdés. Schleiden, "Wüstemann s mások azt állítják, hogy a „sub rosa" kifejezést a rómaiak nem ismerték, sőt a rózsát sem használták a titoktartás jeléül. Nézetüket azzal bizonyítják, hogy a kérdéses kifejezést a régiek irataikban nem használták oly alkalmakkor, midőn különben élhettek volna vele. A középkorban sem akadhatni az ő nyomaira egész a 13. századig, a mikor is a Strassburgból elterjedő iparos czéhek keletkezésével hozzák összefüggésbe a rózsa ebbeli jelentésének első használatát s a „sub rosa" kifejezést is. Ezen feltevés szerint a germánok az a szokása szolgálhatott e jelentés keletkezésének alapjául, hogy az áldozati helyekül szolgáló szent berkeket csipkerózsa-kerítéssel vették körül, hogy a belül történtek az avatatlanok elöl titokban maradjanak. Az antik eredet mellett Winckelmann által felhozott epigrammot: „Est rosa flos Veneris cuius quo fúrta laterent Harpocrati matris doüa dicavit amor. Inde rosam rnensis hospes suspendit amici, Convivae ut sub ea dicta taccnda sciant," az ellentábor pártfelei sokkal későbbi eredetűnek, a középkor végéről származottak tartják, s neki oly jelleget tulajdonítanak, hogy az valójában a középkorban keletkező jelentménynek csak ősrégi alapot akar kölcsönözni. — A rózsának eddig említett jelentményei a lelki élet azon mozzanataira vonatkoztak, melyek annak fénypontját képezik, melyek velünk az életet megkedveltetik s bennünket megelégedéssel töltenek el. A lelki élet azon állapotai jelképét láttuk bennök, melyek a fejledezö, és új életre ébredő tavaszhoz, vagy az ezer ártatlan örömökkel kínálkozó nyárhoz hasonlíthatók. Olyanok azok, mint a verőfényes tavaszi nap, melynek áldást hozó sugarainál minden virág, minden fűszál, a köztük sürgölődő kis bogár, a fölöttük el-ellebbenő pillangó s a vigan csicsergő kis madár örül az életnek, magasztalja Teremtőjét, hogy őket az oly szép s oly jó társai közé helyezte, hol mind szeretik egymást, hol semmi se zavarja a harmóniát, hol félelem s bánat nélkül tölthetik napjaikat. De valamint a természet mindezen kis ártatlan lényeinek örömeit időnként meg-megzavarja, majd egy, a messze távolban föltornyosúló fekete felhő, mely már előre elküldé a mezőkön s erdőkön vadul keresztül száguldó híradóját, majd a forró dél égető heve fenyegeti őket tikkasztó s bágyasztó melegével, majd egy kíméletlen s érzéketlen ellenség közeledtére kell fájdalommal megválniok egymástól s szokott kedvtöltéseiktől: ugy az emberi élet sem ment az aggasztó s bánatos megzavartatásoktól s fájdalmaktól. — Az ember lelki életében nincsen e földön tiszta, zavartalan s minden aggodalomtól ment öröm, mert ez csak egy jövendő életnek a hervadhatatlan