Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1886

23 annak lelkébe varázsolhat öl gnyugtátó, boldogító s kolleines érzelmeket, s nemesítheti közvetve a szivét, kinek keblét a földiek durva salakja még teljesen be nem szeunyezé s teljesen ól nem homályosítá. Az igazi méltóságától megfosztott ember' lek s szív nem átallja a legszentebb dolgot is Saját féktelen vágyainak szolgálatába hajtani, magához a sárba levonni s megbecsteleníteni. Erről tanúskodnak a nagyhatalmú s dicső Rómának és Hellasnak, az 5 megromlott s ezér< vesztüket okozó szokásairól s erkölcseiről szóló évkönyvei a rózsára Vonatkozólag is, mely különben kezdettől fogva náluk is a légid alisabb, legtisztább fogalmak s leggyöngédebb érzelmek hordozójaként szerepélt. A mennyiben a rómaiak pazar fényüzésök s különféle lakmározásaik alkalmával a rózsának is juttattak, jóllehet nem épen hozzá méltó szerepet, annyiban — némelyek szerint — az ó-kor elkorcsosult erkölcseiben a rózsának egy oly alapjelentésével találkozunk, mely minden lealázó s barbár jellegű eredete ellenére, majdnem minden népnél szólásmód alakjában, sőt a keresztény katolikus egyház széttartásaiban is fellelhető s napjainkig divik. A rózsa régi idők óta symboluma a titoktartásnak, a hallgatásnak. Eredetileg ugyanezeket az őszi baraczk (Persica vulg. Pfirsich) jelképezte, mivel levelei az ember nyelvéhez hasonlítanak. Mint ilyen Isisnek, különösen pedig Osiris fiának, Horusnak, a görögöknél Harpokratésnek, a hallgatás istenének, volt szentelve. Jól tudták azt a rómaiak, hogy a mulatságok bormámorában még a legvigyázatosabb nyelvek is megoldódnak. Az áradozó bizalmasság folytán ily alkalmakkor sokszor oly szavak lebbenhetnek el az ajkakról, melyekkel józan állapotban még a hivatottak s meghittek is visszaélhetnek; ezért a rózsát, melylyel serlegeiket megkoszorúzták, a csapongó örömön s élvezeten kivül a titoktartás jelvényévé is tették. Lakomáik, valamint némely tanácskozásuk alkalmával a terem tetejéről az asztal fölött vagy magányosan, vagy egy koszorú közepébe illesztve, egy természetes vagy mesterséges rózsa csüngött le, annak jeléül, hogy a hallottak titokban tartandók. Ugyanez a szokás fenmaradt — némelyek szerint — egyik-másik északi népnél, a frankoknál s germánoknál, különösen a tanácstermekben (mint pld. Lübeckben), a kolostorok gyüléstermében s ebédlőjében. Régi ivóserlegeken nem ritkán ezen felirat olvasható: „Was wir allhier thun kosén, Das bleibe unter den Rosen." A 13. század elejéről származó törvénykönyvben, a „Sachsenspiegelben" is a rózsa, mint a titoktartás jele figyelmezteti a birákat ebbeli lovagias kötelességükre. Midőn a rózsák a 16. század elején VIII. Henrik alatt általánosan elteijedtek, a pápa parancsára a gyóntatószékeken is faragott rózsákat alkalmaztak a gyónási titoktartás jelvényeül. Ez a szokás a nagyobb egyházaknál, mint Bécsben a szt. István templomában, a vormsi székesegyházban stb. napjainkban is fellelhető.