Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1883

— 20 —• hogy e vész idejében „a haza bölcse" volt az, ki megmentett bennünket; ő volt, ki visszaadta a hazát nemzetének. Ama dicső férfiú, — Horvát István, kinek százados emlékét ma az egész haza közöröme közt ünnepeljük, nem érte meg ezt a kort: ő nem látta a gyásznapokat. Minő kiábrándulás lett volna reá nézve veszni látni a hont, azt a hazát, melyet ő legrégibbnek, legnagyobb-, leghatalmasabbnak tartott az egész földön; azt a hazát, melynek ő hat évtizednél hosszabb életét, ifjúkori hevületét, a férfiú hasznosan gyümölcsöző munkásságát, szóval mindenét szentelé! Megrendült volna a hite az életre támadás lehetőségében... Kétségbeesett volna a haza sorsa fölött... Azonban a század első felében alig van tudományos és közművelődési mozgalom, melyben neki indító vagy segítő része nem lett volna. Veszélyben forog a sok tapogatódzás után végre helyesebb alapra fektetett Révai-féle rendszer, Horvát kell a nagy nyelvtanító védelmére, az elmérgesedett vitában utolsó szót mond. Kazinczy Széphalmon megindítja a nyelvújítási harcot, Horváttal lép összeköttetésbe s megszületik a Kazinczy-triász, mely „tudós társaság" hiányában intézi az irodalom s társas élet ügyeit a Vitkovics és Kulcsár estélyein. Alapja vettetik meg a nemzeti múzeumnak s egy teremtő szellemre van szükség, mely életét áldozza az intézet felvirágoztatására s a fenséges nádor Horvátban találja fel ezt az embert. A régi dicsőség emlékeiért rajongó hazafiság korában költőink az „ázsiai magyar" szivéből merítenek lelkesedést, ihletet. Vörösmarty

; Virág, Szemere, Kölcsey, Berzsenyi, Kisfaludy K., Guzmics, Szentmiklóssy, Vitkovics tőle tanulják szeretni a hazát. S midőn az egyetemi tanszéken időnként csak azt láthatta a magyar ifjúság, milyenek a nemzeti érzelmek nélkül szűkölködő tanítók, akkor a hazafiság példájaként Horvát hangoztatta tanítványai előtt lánglelkü szavait. S midőn a többi nemzetek már régóta az önérzet bizonyos fölemelő ékesszólásával rajzolták hazai történeteiket, akkor nálunk Horvátnak jutott az osztályrész, hogy műveiben féltékennyé tegye a nemzetet a múltból öröklött kincseire, büszkévé történeti nagyságára, mi zálogát képezi a jövőnek. Ennyi érdem föltüntetésére Horvát életében, Mélyen tisztelt Gyülekezet, meghatva állok itt, a mihez tán nincs több jogcímem, minthogy ugyanazon város szülötte vagyok, mely ma Horvátot büszkén vallja magáénak. Pedig válogatott szavakat kellene keresnem magasztos erényeinek ecsetelésére, ünnepi kifejezéseket illenék használnom ezen szokatlan díszességü hallgatóság előtt, a kritika legerősebb s legtalálóbb érveit kellene felhoznom, hogy mint ködöt a napsugár, egyszer mindenkorra szétoszlassam azon homályt, azon félreértést, melynek némi maradványa az előbbi időkből örökségképpen szállott korunkra. Erőmhöz képest megkísérlem. Horvát István 1784-iki máj. 3-án született városunkban, három nappal