Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1873

— 15 — liogy az ösztön mellett egyéb lelki tehetség is munkás. így p. o. a barázdabillegetőről beszélik, hogy midőn fészkét ellenség fenyegeti, leszállva arról, szorosan a föld fölött röpül, lassan és remegve, mintha megsebesítve, vagy szárnyai megsértve volnának és mindig közvetlenül ellensége közelében marad, s miután ez, őt követve fészkétől eltávolítátik, vigan emelkedik a légbe és eltűnik. De bármennyi példát hoznánk is föl, egyetlen egyet sem mutathatnánk olyat, mely értelmi fölfogásra, a külvilág és tüneményeinek fogalmi tudására engedne következtetni. Egyetlen állat, még a legtökéletesebb sem éri el azon fokot, melyet szellemi önállóságnak nevezünk. Habár sokat észrevesz, megkülönböztet és képzel, — a dolgok viszonyait és vonatkozásait mégis csak álomszerüleg nézi és ismeri. Azért helyesen mondja Cuvier: „hogy az ösztön, mintegy velük született eszme, álom gyanánt hajtja az állatokat. A mi ez álmot kelti, az nem lehet egyéb, mint maga a teremtménynek észszerű törvények szerint működő, szervező ereje, azaz végoka." Az álomszerű s csupán az érzéki világhoz tapadt képzeléssel szemben, az ember átalános fogalmakra emelkedik, itél és következtet, — az ember gondolkodik. Az állati lélek bármennyit beszéljenek is állítólagos tanulékonysága és értelmességéről, elvontan vagyis fogalmilag gondolkodni nem képes. Az állat is látja a követ, de soha sem bír azon logikai ítéletre emelkedni: hogy a kő ásvány. Ebből következik, hogy öntudattal sem bír. Mert azon lény, mely szellemileg nincs önmagánál, másokat sem bir szellemileg megismerni. Az öntudatnak lényege az önmagánál-lét, azon tényadat, hogy a gondolkodó alany, mely önmagát szemléli, egyszersmind tárgy is, mely szemléltetik. Öntudatában a lélek nemcsak a kivüle létező dolgoktól, hanem saját testétől és változó lelki állapotaitól is megbülönbözteti, önmagát gondolkodva vizsgálja. Öntudatban a gondolás önmagára tér vissza, önmagát fogja föl s önmaga által az alanyt, az ént, mely neki alapja, s midőn igy önmagába saját belvilágába vonul vissza, kiemelkedik a puszta természeti létezés köréből, a saját éniségén kivül álló természeti világot magának ellenébe helyezi, s ezzel szemben mint subjectum, mint én lép föl. S csak az által, hogy önmagát szellemileg fölfogni képes, képes egyszersmind a kivüle létezőket is szellemi tartalmuk szerint megismerni. Mert a fogalom a dolgok szellemi képe, és a fogalmi tudás nem egyéb, mint bizonyos módja a dolgok szellemivé tételének, midőn azok érzéki és változó jegyeitől eltekintve, azok szellemi képét, azaz azt, mi bennük változatlan maradandó és örök, szóval a gondolatot alkotjuk. S minthogy az állatban sem a fogalmi tudás, sem az öntudatnak nyomát nem találjuk, épen ez az az alapja, hogy az állatok beszélni nem tudnak. A beszéd a szóknak és az általuk jelölt gondolatoknak értelmes egybefüzése. Nem a szóalkotás, nem a gondolatuk jegyeinek puszta föltalálása teszi a beszéd lényegét; mert ha valamely szótárból, az ott egymás után irott szókat minden értelmi egvbefüggés nélkül elmondom, szókat mondok el, de nem beszélek, — hanem a szóknak combinálása, értelmes egybeállítása. Az értelem működése tehát a szók combinálásában s tételekké összeállításában állván, természetes, hogy a beszéd szerkesztése, s a nyelv articulatiója az értelem műve, s a nyelvben az értelmi vagyis logikai elem kiválóan ép azon szókban vagy szótagokban tűnik ki, melyek viszonyt fejeznek ki. A beszélés föltétele érzéki tekintetben az orgánum, szellemi tekintetben a szókhoz kötött eszményi tartalom, — a gondolat és a közlési ösztön. Ismert tény az, hogy vannak állatok, melyek emberi hangokat s szókat utánozni s kimondani képesek, tehát az orgánum, az érzéki föltétel nem hiányzik, bár különös, hogy e képességet a madaraknál, nem pedig Darwin elmélete szerint, az emberhez legközelebb álló anthropoid majmoknál tapasztaljuk. A közlési ösztönt sem lehet az állatoktól elvitatni, de a mi úgynevezett beszédjükben, melyet idomítás által rájuk erőszakolunk, — hiányzik ; az a szellemi tartalom, a gondolat. Quintilianként sokat találunk az állatokban, mi némi értelemre mutat, de beszélni nem képesek, azért némáknak s oktalanoknak nevezzük őket.') A beszéd az értelem nyilvánulása, azért nevezé Humboldt Vilmos az értést és beszélést egy ugyanazon erő működésének.

2) Gondolás és beszéd emelik az embert az állatvilág fölé, ezek egyedül az embernek sajátjai az összes látható természetben, e nélkül nemünk művelődése, haladása nem is gondolható. Elenyésznék a leggenialisabb elme szüleménye, ha nem volnának maradandó jelek, — szók, melyek a villámgyorsan keletkező gondolatot megkötik. Azért az első lépés, melyet az ember öimemesitésére tőn, mindenesetre a hangok és szók képzése, a nyelv alkotása volt, e diadala az emberi észnek, alapja és föltétele folytonos haladásunknak. Az eszmék s ezek hatása s visszahatásának egész lánczolata, melylyel egyik nép a másikra, a jelen nemzedék a következők szellemi fejlődése- s haladására befoly, meg volna semmisülve beszéd nélkül. Mert a tudomány mai gazdagságában és tisztaságában, nem egyedül a jelenkor szülöttje, hanem sok századok munkásságának eredménye. Az emberi szellem a gondolás legnagyobb hőseinek évezredeken át vívott kutatási harczaival emelkedhetett csak azon magaslatra, melyen jelenben a tudás terén áll. Nincs oly elmélet, nincs a köztudatban oly érvényre jutott eszme, a melynek saját történeti képződése meg ne volna, a melynek a korábbi vizsgálódások gyű') Instit. orator. II. 16. 2) Über die Kavisprache. 6* JT T-—' ' '