Székes-Fejérvári Naptár, 1926 (50. évfolyam)

Szépirodalmi rész

— 56 —

Dr. V a d a s s.

Irta: Vécseiné Jankovich Lujza.

Dr. Vadats levette pápaszemét maga elé tette az íróasztalra. amely úgy tele volt jegyzetekkel és toronyba rakott nagy, va kos orvosi könyvekkel, hogy vézna testét szinte elfedték a fiatal Teány elő*, ki egy öblös angol bőr székből előrehajolva, csakúgy leste minden szavát.

— Kedves gyermekem, — kezdte a hírneves professzor — kérnem kell, hegy ne ütközzék meg egy ö.eg ember udvaria lanságán, aki . . .

— Oh, tanár ur, — vágott közbe a leány m ghato'tságtól remegő hangon hogy is mondhat ilyet? Ami t levelét elolvastam, nem éreztem egyebet há lás örömnél, amely mindig elfog, vala- hányszor a*kal nam van találkozni önnel. Fájdalom a sors ezekkel az aikal makkal nagyon is fuka?k dik, — tét e hozzá imádandó kacérsággal. De ez érthető. Társaságokban, szórakozó he lyeken nem jelenik meg. Azt a várat lan szerencsit p^dig, hogy ide a szen- lek-szentélyébe hivott meg, nagyon sokan irigyelhetik tőlem.

— Ne. ne beszéljen igy! — emelte fel tiltakozva finom fehér kezét a doktor.

— Rosszul esik nekem. És éppen most . . . Egyáltalán nincs helyén!

Halmos Vera nem számított erre. Szemeit tágra nyitva nézett átellene sére, kinek nagy kopasz homlokán kidagadtak az erek, jeléül a btnsejé- ben kü dő viharnak.

Felugrott a helyéről, az ablakhoz sietett. Egyideig átbámult az átellenes palota nagy, tükörablakaira, mely mögött ismeretlen emberek élik az ő ismeretlen életüket, aztán visszatért és leült heyére.

— Az imént nem hagyott kibeszélni — mondta magára erőszakolt nyugalommal. — Udvariatlansággal vádoltam m*gam, mert ahelyett, hogy én kerestem volna fel, ide kérebem. De mindjárt be fogja látni, hogy nem volt számomra más ut Amit mondani akarok, nem tűr tanukat. Nem lehetett volna például, hogy tisztelt bátyja, vagy sógornője ott legyen a beszélgetésünknél.

— Ágnes?! Oh, Istenem ő előtte, aki az elhalt anyám helyét pótolja ... Előtte igazán nem lehet titkom.

— Nem is titokról van itt szó, ha nem . . . lehetnek olyan természetű dolgok, amiket . . . amiket ... Ej no, azon veszem észre magamat, hegy nem találom meg a kellő kifejezést. Én, a professzor, aki naponként száz és száz fiatal embernek tartok előadást ! N*m nevetsége* ez? De cserben hagy beszélőképességem, mikor maga, kicsi lány, igy rámnéz a kérdő, gyermekszemeivel.

Vera ijedtén kapta el tekintetét, ősz- tönszerü mozdulattal húzta össze vállait, mintha fagyos szél érte volna és úgy ült ott, mint egy gyámoltalan madár, ahogy az ágon gubbaszkodik, mikor nem tudja, honnan csap rá a veszedelem.

Mert, hogy az van készülőben, most már érezte Benne volt ennek a különös szobának a levegőjében, ahol nem tettek egyebet, minthogy küzdöttek az örök ellenséggel, a halállal és ahol mégis egy szögletből ez a rettenetes csonl-mber vigyorgott rá diadalmasan. Ott leselkedett rá az európai hírű tudós orvosprofesszor okos, átható szemeiből és ott rezgett a hangjában, mely gyengéd és részvétteljes iparkodott lenni, mint mikor beteg gyermekkel van dolga, akit biztatni, áltatni