Székes-Fejérvári Naptár, 1925 (49. évfolyam)
Szépirodalmi rész
— 33 — A menekült. A véletlen azt akarta, hogy ponto san évfordulóján érjek a kis francia faluba annak a napnak, amikor tíz évvel ezelőtt lóhalálában kapkodtam össze a csomagomat, belevágtam magamat a legelső vonatba és szinte csak a német határállomáson mertem lélegzetet venni. A sietés nem volt oktalan. A határ- állomáson tudtam meg, hogy ez az utolsó vonat, amelyet a franciák át eresztettek Németország felé. A kis doktor, aki velem együtt hűségesen eljárt minden nyáron a kis francia faluba, s aki olyan fölényesen mosolyogta ki az én rohanásomat, szépen ottragadt. Másnap már nem ment vonat, harmadnap a rendőrségen kellett jelentkezni min den idegennek, s útközben már megkapta az etsö szembeköpést a bazá rostól. akinél az emléktárgyakat szoktuk vásárolni és minden nyáron csinos összeget otthagytunk. A rendőrségen aztán letartóztatták a kis doktort, s a következő éjszakát már az internáló táborban tö törte, egy romvárnak félig épen maradt pincéjében felöltő, csomag, takaró, szalmazsák és egy falat kenyér nélkül, a francia kultúra na gyobb dicsőségére. Szerencséjére orvos volt, s igy 1917-ben Svájcon át ki cserélték. Ezek jártak az eszemben, mikor a falucska főutcáján végigkopogtam az emlékezetes júliusi évforduló napján. No, itt alig változott valami. A kövér pék ott szunyókált a pultja mellett, talán egy fokkal kövérebben, mint tíz esztendeje. A bazáros is ott tett-vett a bobjában, a gazember a hősi halál helyeti m .gelégedett a hősi köpéssel. Louparo anyó, a háziasszonyom is ott sürgött-forgott a csirkéi között. A mozgása époly élénk, csak a félig ősz haja lett egészen ősz és jóságos zsirpárnás arca mintha kissé meglottyadt volna. Jézus Mária — csapta össze a kezét, mikor megismert —- ön az Monsieur? Azzal szót sem várva betuszkolt a szobába, az egyik ablaktáblát kissé kinyitotta, s a résen át beömlő napfény kellemes félhomályba meritette a hűvös szobát. Abroszt tett az asztalra, tányért, sajtot, kenyeret, piros bort és bájos erőszakkal kényszeritett, hogy egyem. Pár fűlat után felemeltem a poharat. — Egészségére Loupard anyó! Hogy és mint vannak ? Jaj Monsieur, ne is kérdezze. Csúnya világ ez itten. Az uram — itt Loupard anyó sírva fakadt és kötényébe temette arcát. Tán csak nem történt valami baja? Hisz öreg volt ő ahhoz, hogy háborúba menjen. Beteg talán? Dehogy Monsieur, dehogy. Nem volt ő a háborúban. A mi háborúnk csak azután kezdődött. Tudja a menekültek. Micsoda menekültek? Hát a francia menekültek, akiknek lakóhelyét a németek elpusztították. Meg az Elszászból az a sok menekült. Annyi van itt, hogy már kiszorítanak bennünket a fészkünkből. Aztán miért menekültek ? A jó ég tudja. Mi is kaptunk egyet, még a tyukólat, meg a drótkerítést is magukkal hozták. Még sohasem láttam annyi üres dunsztos üveget, mint ezeknek volt. Mondta is a jó uram, hogy ezek biztosan ócska üvegesek voltak otthon, aztán a menekülés lázában véletlenül a szomszédok üvegeit is ösz- szakapkodták. De a veszedelem nem is itt kezdődött. Hát hol? Hát ott Monsieur, hogy egyszerre tele lelt a falu menekültekkel. Az iskola, az ovoda Aztán jött a szeptember és nem lehetett tanítani. Erre a lakáshivatal lakást rekvirált nekik. A lakáshivatal ? Hát itt is van ? Bár ne volna Monsieur, akkor nem 3
