Székes-Fejérvári Naptár, 1923 (47. évfolyam)

Szépirodalmi rész

60

Baby egy téli estén — künn ködben fuldoklót! a mezővároska — bejött a diákszobába. Éppen a latin nyelvtannal nógattam az öccsét. Baby félénken kérdezte:

— Kedves Sándor, hogy mondják azt latinul: szerelek?

Mikor megmondtam neki, elpirult és kifutott a szobából, mintha forró vihar-szél söpörte volna ki

A szivem hirtelen úgy dalolt az örömtől, mint a húsvéti harangok, s kiabálni akartam: „Szeret! Szeret!!“ Úgy kiabálni, hogy meghallja az egész városka és sápadjon el mindenki az irigységtől.

Még nem vallottam meg néki, hogy szeretem. Féltem és kételkedtem : hátha nem ö az, akiről álmodoztam, háiha nem „a Leány,“ csak egy leány, aki szép tündöklő, — de egyéb semmi. Hosszú vívódás-k történek a lel - kemmei, ameiy habozott befogadni Babyt. De a lepergő napok és hetek úgy sodortok feléje, mint valami nagy, meleg folyó, amely végül a tengeroe szakad.

*

Baby anyjának a nevenapja volt. Elegáns vacsora, egyiptomi cigaretta, finom szivar illata töltötte be a verandát, ahol az ünneplő társaság roskadozó asztalokat ült körül. A hangulatot egyre iz?óbbá tet e ez a forró atmoszféra, s mikor cigányok is jöttek, a hangszereik felk^szöntő dallamaival, teljesen szétrobbant a rend. E zengő káoszban ki törődött volna velem és Babyvd, akik egymás mellett ültünk, — én valami édes zavarban. Baby pedig mint ti ónján a királynő. Mikor a v gság már lehetetlen magasságba lendült, lázas remegéssel súgtam Babynak:

— Jöjjön le a kertbe. Mondani akarok valamit.

Odakünn megfogtam a kezét s futva mentünk a kert padjáig.

Fönséges májusi este ragyogott. Aáinden csillagvirág kinyílott a kék égimezőn, a kert virágai álomba-merülíen is kisóhajtozták iliatlelküket s csak a verandáról ideszálíó dalok szárnyai verdesték a csönd üvegfalát. És ilyen halk szépségek között bátortala ul cammogtak le a szavak reszkető ajkamról :

— Nézze . . . Nézze Baby ... ezt a drága estét 1 . . . Milyen gyönyörű m nden! . . . Mintha magáért volna ez a sokszin, ragyogás, illat . . . A végtelen magasságban keringve zenélnek a csillagok . . . micsoda nagyszerű szimfónia ... A hold — ugye? hasonlít egy ezüst lőtus/hoz, ami a kék tenger tükrén úszik . . . Virágok illat tt permetezi ránk a szél, amely a fák ágain hárfázik, s messze röpíti a kert tavszi pompáját. És érzi?: mintha minden meghalt volna körülöttünk, az emberek, a város, — az egész világ . . . csak mi élünk: maga meg én, az Ég és a csönd . . .

— Miért hivott ki? . . . — kérdezte Baby, súgva.

— Hogy itt, mindenkitől távol, csak magához közel, mondhassam el . . . hogy régen ismerem magát . . . Mesés könyvekből ismerem, mint bűbájos királykisasszonyt . . . regényekből ismerem, mint egy fehér, drága leányt, akinek a cipőcsattja többet ér az én egész életemnél ... Az álmaimból ismerem már régen . . . Szomorú óráimban föhibegett a homályból, s vigasztalva, áldva c-ókolta le könnyeimet . . . Magányos bolyongásaimban mellettem suhant el sokszor az alakja, — éreztem, csak nem láthattam . . . Minden szenvedésem csak a ért volt, hogy megérdemeljem magát.