Székes-Fejérvári Naptár, 1923 (47. évfolyam)

Szépirodalmi rész

58

A gróf szintén korán kelt, hogy rendeletéinek pontos teljesítéséről személyesen meggyőződjék. S amint a kerti asztal előtt elhaladt, az irás véletlenül a szemébe ötlött. Azonnal visszament a kastélyba s minthogy ott senki sem tudott Csokonai megérkezéséről, befogatott és elhajtatott az akkor egyedüli szállodába : az Amazon-ba.

— Nem szállt ide be tekintetes tudós Csokonai úr ? kérdezte a gróf a hajlongó vendéglőstől

— A szobákban oiyan nevű egyén nincs méltóságos uram ! Ha csak az nem lesz — folytatta a vendéglős egy kis gondolkozás után — aki a pohárszékbe töltötte az éjszakát.

A gróf elment a pohárszékhez, hol Csokonai éppen a csizmáját akarta felhúzni.

— Szerencsés jóreggelt kívánok a tekintetes úrnak ! szólt a gróf kalapját levéve. Csokonai azonban a csizma húzással lévén elfoglalva,oda sem tekintve mondta:

— Hasonlóképen kívánom !

— Tekintetes Csokonai Vitéz Mihály urat van szerencsém tisztelhetni ?

Úgy hívnak, — válaszolt a poéta s mielőtt a másik csizmát is felhúzhatta

volna, a gróf karonfogva kivonszolta az udvaron lévő hintójához.

— A tekintetes úrnak nálam a helye, — szol a gróf útközben s a világért sem eresztette volna el Csokonai karját.

Csokonai hiába szabadkozott, hogy egyik csizmáját még fel sem húzta lábára : hasztalan volt minden ellenvetése s igy mezítelen lábbal volt kénytelen a kocsiba ülni.

— Én Festetics György vagyok, — mondja aztán a gróf, mikor már mindketten a kocsiba ültek

— Mindjárt gondoltam, hogy kevesebb nem lehet, mint gróf Festetics György, aki a magamféle poéta embert a bormérőben is megkeresi.

A gróf fényesen bútorozott szobát jelölt ki a költőnek, aki az ünnepély után azzal a hittel ment vissza természetesen nem gyalog, hanem grófi fogaton Csurgóra, hogy kevesen bár, de mégis vannak néhányan e hazában, kik a szegény magyar költőt becsülni tudják.«

(Chalupka Rezső.)

Fáradt induló.

Csoda.

Egy uj leány — utódja tán a réginek rám villantotta mosolyát.

Merev rajza és hüs, hideg- fakó színe a függönyöknek nagy halkan kacagni kezdett.

Soha — soha ily csodát.

Ez volt a jel — ez volt a kezdet. Ealonn szögén egy árva kép szelíd ívben táncra lendült s egy sohse hallott, könnyű, szép futó dallam félve csendült a, félhomályos kis szobán.

Átbúgtak most a zongorán s a billentyűkön kitapodtá/f

nótáikat a néma kották mik feledve hevertek ott és a cyklámenen legott festett egy rózsaszínű bimbó s ez is rám szórta mosolyát.

Soha — soha ily csodát.

A titkolódzó, tünde percek mámoros melegre fültek s a búcsútlanul elköszönt hitem és vágyam megkerültek s szent álomport hintett a csönd, hogy egy leány forró hívással rám villantotta mosolyát

Megértettem a csodát.

A régi nóta.

Fekete felhőkön fekete a bánat, fehér galamb szárnyán szivem kedve támad, — áldásom az égen.

Csókvágyató percnek jajja visszafáj még, mintha én is, én is kis galambra várnék mint valaha régen.

Hogyha minden sóhajtásom- Galamb szárnyán kísérne, Galambok közt mehetnél a Vasárnapi misédre ..."

Fáradatlan húron tornázik a sóhaj, éjjel is — nappal is bús valaki szólal könnyes csókok óta ; kit most visszahívna szivem dobbanása, gyönyörű álomnak emlékben a mása és a régi nóta.

(Dr. Tóth Gyula.}