Székes-Fejérvári Naptár, 1923 (47. évfolyam)
Szépirodalmi rész
45 Az én módszerem. Kinyitottam az ablakot. Egyszerre rámförmedtek mindaketten . . . Megbolondultál ! ? Kérdőleg néztem rájuk és szóltam : de mikor olyan jól esik a friss levegő, Guszti felemelte a vánkosról sárgára soványodott fekete fejét. Mélyen beesett sötét szemében fanatikus tűz villant meg. Épen ez az. Hát tönkre akarsz bennünket tenni ? Hisz a friss levegő egészséges. Sóhajtva betettem az ablakot, lassan odamentem a mosdóhoz, vizet töltöttem a tálba. Megőrültél ! ? ? ? Csak nem teszed magadat tönkre ? Hiszen a mosdás egészséges. Leültem az ágy szélére, rágyújtottam egy cigarettára és elgondolkoztam. Ez a jelenet 1918. márciusában történt, Piacenzában, Olaszországban. Akkor már ide s tova hároméves hadifoglyok voltunk s noha az olasz lapokból és a hazai levelekből bőségesen értesültünk arról, hogy milyen jó dolgunk van, mi mégis makacsul ketrecbe zárt vadaknak éreztük magunkat s csak egy vágyunk volt: haza, haza! Ámde nagy szó az: haza! Nagy szó, mikor a határokon vonat helyett ágyúgolyó közlekedik. Nagy szó, mikor a fogolytábor körül tiz lépésnyi távolban cirkálnak az őrök. Nagy szó, mikor ránk van zárva a vaskapu és az ablakból is rácson keresztül láthatjuk az Isten szabad világát. És mégis haza, haza, mindenáron haza ! A remény fonala nincs végképen elvágva. Van lyuk ebből a majomketrecből. Nem a háború vége. Az maga a reménytelenség. A hároméves fogoly nem hisz benne. Mondd neki, hogy igy vagy úgy vége lesz a háborúnak, hát kinevet. Önáltatás az, hogy meg ne őrüljön az ember. Miként a tegnapi, a tegnapelőtti, a száz nap előtti, az egy év előtti, a két év előtti, a három év előtti remény mind csalóka volt, olyan a mai remény is. Holnapra szétfoszlik. Az öreg hadifogoly tudja már, hogy háború volt, háború van és háború lesz, talán mindörökké. Néha úgy rémlik neki, hogy valaha szabad gyermek, szabad ember volt ő is, apja, anyja, felesége, gyereke volt, de mindez bizonyára csak álom. Itt kellett, hogy szülessen ő ebben a táborban, melynek gépéletét járja nap-nap után egy örökkévalóság óta s egy örökkévalóság óta szövi a szabadulás színes álmait. Bizonynyal itt is hal meg, ha ki nem cserélik. Mert . ime, a rokkantakat kicserélik. Aki nyomorult, az boldog, mert mehet haza. Ó mi irigylendők a csonkák, a szükmellüek, a köhögősek, a sápadtak, a véznák. És milyen szánalmas a pirosarcu egészség. És megindul az őrült hajsza. Betegnek lenni mindenáron. No, betegnek lenni nem nagy vicc. Az örökös (nem makarónit akarok imi, mert ha makarónit iátott hetenként egyszer a tábor, üvöltött örömében), szóval az örökös zsir és rántásnélküli krumplit és babot nem nagy martirság otthagyni 3 egy hét alatt, mikor már jártányi ereje sem marad az embernek, az orvos biztosan kórházba küldi. így került Guszti barátom is a piacenzai kórházba. A társa, Adolár, egy szemfüles, minden lében kanál zsidógyerek pedig addig kunérozta az orvost, mig őt is elküldte. Én a fogaim protekciójára jutottam oda, valamivé’ később. Az elbeszélés elején leirt je:enet mindjárt megérkezésem napján történt.
