Székes-Fejérvári Naptár, 1916 (44. évfolyam)
Szépirodalmi rész
— 89 — meg : „Édes aranyos Öregem! hiszen neked még a csöngetésed sem olyan, mint másé! az első csilingelésre megérzem, hogy te jösz.“ El kell képzelni, mily türelmesen hallgattam ezt végig?! Aztán lerogytam a „táti székbe“ — s kezdettem kibontani a csomagot. No, gondoltam magamban, most lesz a hadd el hadd! Feleségem felbontja a csomagot s felkiált : de hát édes Cuncikám ! illik ez a szövet ahhoz a mintához, amelyet én adtam neked? — Hogy illik-e? — — — Dehogy! — Természetesen nem illik! Hiszen te nem is akartál hasonlót. Én tévedésben voltam Mucikám ! Te török-vörösét akartál; „milyen árnyalat“; — „csikós kelme“; — „török-vörös“; — „harmadik asztal“; — „nem bátorkelme?“ — „Il-ik emeleten“; — megint „a második asztal a helyiség legvégén!“ •— nem tartjuk itt lenn, hanem fenn az ötödik emeleten“; — lift fel, lift le“; — „Ki az utcára; villanyos; cylinder veszedelemben“; — „öt méter!“ — „Pénztár!“ — „szemeim színe“; — „a szél iránya“; — „ellenőrző könyvecske"; — „villanyos“; — „házmester“; — „vas bot“; — „ablak beverés“; — „Caesar“; — „Pipőke“; — „harctér“; — „szerbek és muszkák“ stb. stb. . . . Az én aranyos feleségem csodálkozva nézett rám ; cirógatott, miközben igy szólt: légy nyugodt Mucikám! ezen török-vörös tényleg sokkal szebb a másiknál. Csak bánom, hogy előbb nem gondoltam a török-vörös kelmére. Bámulatra méltó türelemmel hallgattam végig Mucikámnak becézgető szavait; s azzal a kijelentéssel, hogy ha az ebédet megette „Caesar“, az ozsonnába belemártotta bajuszát „Pipőke“, vacsora pedig nem lett készítve, hát a szokott esti teámat sem iszom meg, hanem ágyba dobva magamat, a földkörüli utazásnak is beillő fáradalmak után csakhamar elaludtam, folyton a török-vörös szin lázas álmaival ! Cyclamen Melléd simulva Melled simulva a puha kereveten Hol jár gondolatod ? egyre csak ezt lesem. Puha kis kacsádat az enyémbe véve, Kérdöleg tekintünk egymásnak szemébe. Te is találgatod ? ... én is találgatom : 'Gondolatunk hol jár? és milyen szárnyakon? Hol révedez lelked? kérdezgetem egyre. .. Te csak mosolyogsz snem felelsz kérdésemre. Ez a szép mosoly tett raboddá engemet. Menekülni tőle többé már nem lehet. Hiába akarnék szabadulni tőle — Menyország után már csak a — pokol jönne. Mély tíizü szemeddel hogyha rám tekintesz, Tudod-e?.. érzed-e?.. vájjon mit jelent ez ? Nagyon jól tudod te, bár sohase mondod, Hogy ezzel elűzöd tőlem a sok gondot. S midőn felvidulok, mint a kicsiny gyermek Tapsolsz; nevelsz; víg vagy s úgy örülsz [ Te ennek. Őszülő fejemet két kacsádba fogod Egyre csókolsz . . aztán — igy leszek én rabod. Ez a rablánc olyan édes teher nekem. Ha összébb kapcsolod soh'sem ellenkezem. S hogy ne menekülhess, az ölembe veszlek Szabadulni akarsz, de én nem eresztlek. Örömben és búban te vagy »Őrangyalom«, Sorscsapások ellen védőm és vigaszom. Ahány csillag van ott fenn a magas égen ; A jó Isten Reád annyi áldást mérjen ! Sziklay P. Gyula.
