Székes-Fejérvári Naptár, 1916 (44. évfolyam)
Szépirodalmi rész
82 A hegedű. Irta: Hermann László. A „g“-hur komoly, bánatos rezgését, síró, zokogó futamait hallom, mikor a hegedűről irok. S ahogy témámat végiglátom, hol halk, hol hirtelen átmenetek jelzik, amint a vonó az egyik húrról a másik hurra siklik és a végén derűs mosoly kél arcomon. A fázó borzongástól az ezüst csengésű kacajig, a lélek összes érzelemhulláma benne van ebben a csodás hangszerben. A nagy orkánok zordon bugásától a lágy madártrillák legbájosabb zengéseig a nagy természet összes zenével kifejezhető megnyilvánulása benne rezeg, ha művész keze fogja a vonót A poéta ábrándja, a festő szinérzése, mely csak villanásként támad teremtő ge- niejében, ebből a huros száraz fából mind-mind ki-kirezzen. Nincs az a nuance, lines az a hangsejtelem, amit hegedűvel, bár pillanatnyilag is kifejezni ne lehetne. Ha rég elmúlt ködfátyoios idők pantheistikus világában élnék, akkor szabad jára eresztett fantáziával a legcsodálatosabb hitregét lehetne megalkotni e hangszer eredetéről. Ma, a kriticizmus korában erről szó sem lehet. Kutatják, keresik és meg is találják a mai formájú és értelmű hegedű feltalálóját. Nemzetek marakodnak össze, hogy saját fiaiknak vindikálhassák a feltalálás dicsőségét. Itt csak épen ■felezhetjük azt a zenetörténeti harcot, melyet e kérdés még mai napig is okoz. Hisz nem is az a fontos, hogy a olasz Gasparo de Saloé vagy a német Tieffen- bruckeré ez az érdem, hanem az, hogy van hegedű, Hogy van egy olyan hangszerünk, mely ha minden más hangszer is eltűnnék az emberek tudatából, az összes többit elfeledtetné tökéletességével. Arra is csak futólagos pillantást vethetünk, mint alakul át a hegedű Amatí, Sfradivárius majd Guarnerius kezében. Annak a mondásnak az igazsága, hogy az idő teremti az embert, a hegedű történetében is megáll. Amati hegedűje képviseli az irodalomtörténetnek megfelelően a hegedű Marini korát. Lágy, édeskés á hangja, selymesen a fülbe lopódzó, finom és gáláns, mint a XVII. század szalonjainak rizsporos levegője. A hegedű formáját talán barokknak nevezhetjük magas, tömött íveléseivel, amint Amati korának építészete is barokk. Az ébredő rationalisztikus filozófia fellépésével születik meg a hegedűnek egy még fejlődöttebb formája A racionalizmus szakit a galanteriákkal, már nem elég neki a selymes, simogató beszéd, igazságot hirdet és akar, még pedig mindég bátrab és erősebb hangon. Ez a hang végig szántja az emberek lelkét és velük együtt alkotásaikon is lehetne nevezni. Az Amanti hegedűk lágy, édes melódiáját erővel, érccel kapcsolja egybe Stradivárius s a három nagy olasz he- gedükészitő közűi, kiknek harmadika Guarnerius, talán ő a klasszikus. A hegedüvirtózok és művészek ugyan hol Stradivarius, hol Guarneriust helyezik előbbre, ma azonban csak annyi bizonyos, hogy ha egy Stradivarius véletlenül piacra kerül, akkor vagyont fizetnek érte. Az olaszok a hegedükészités mesterei, Tőbbé-kevésbbé az ő nyomdokain
