Székes-Fejérvári Naptár, 1913 (41. évfolyam)
Szépirodalmi rész
Puha meleg karjával átfonta a nyakamat és susogva, ábrándosán beszélt. — ... Majd ha már'nem látom a csónakosokat és nem hallom őket énekelni, akkor veled megyek. — Nevetett. — Oh a csónakosok ! hallottál te már róluk ? Amint a csendes, néma éjszakákon végig húznak a Gangeson és Krishná- hoz énekelnek. Kiállnak a sötét bárkákra, csontos fekete karjaikat az égnek emelik és Krishna szerelmét éneklik . . . Amint a folyó partján várja szerelmesét lotüsz- szal a kezében, hogy a keblére tűzhesse ... Oh saiheb, csodálatos emberek ezek a csónakosok, csodálatosak, azért szeretem őket olyan nagyon. Könnyesek voltak a szemei, nevetett és megcsókolt, aztán leugrott melőlem és eltűnt a sötétségben. Én pedig könnyezve mámorosán haladtam tova a forró indiai estében. Messziről, a Ganges felől erős, acélos férfiének hallatszott hozzám, melyet lágy gyermekhangok kisértek. KrishnáróL énekelt, amint a folyó partján várja szerelmesét : . . . Dsájgó bó dsájgóré, Pron kamon cor né! . . . — 87 Lezárom a multat. . . Lezárom a multat, fátyolt vonok rája: A feledés édes, de bus fátyolát. A mit eldaloltam, magamnak daloltam : A szivem zengte el panaszos dalát, Mondva csinált hangok nem fakadtak bennem. Tanú legyen rája sivár életem, Háborgó lelkemnek fel-felsiró jajja Több éneket, tudom nem dalol nekem. Te jóságos Isten, aki annyi csapást A vállamra mértél: áldom nagy Neved! Megjárattad velem a Lét Golgotáját, De drágán is adtál nekem kenyeret! Sokszor csordult könnyem keserű kenyérre, De elszenvedtem, mit kezed rám rakott. Megváltottál engem s uj életre keltem, Mint a Krisztus urunk, ki feltámadott. Hányszor zúgolódtam a teremtés ellen, Alig volt egyetlen egy nyugodt napom, Ha egyszer körülvett az öröm, boldogság: Százszor vett körül a néma fájdaiom. Feljajdultam fájón: Mit ér hát az élet. Ha örök küzdelem az élet maga? De hogy valamikor ilyen boldog leszek: Ezt az egyet nem én, nem hittem soha. Mit eddig daloltam, fájó nóták azok, Csak panasz azoknak minden betűje, A lantom most is az, de más a nótája, Más a hang is, ami fakad belőle. Eddig panasz hangon harsogott az ének, Most pedig boldogság árad szét róla, Ha igy folyik tovább, — én édes Istenem! — De szép is lesz majd a legszebbik nóta! Csöndes megnyugvással temetem a multat, A mit elszenvedtem: feledve legyen! Felemelt homlokkal nézek a jövőbe S lelkemmel merengek két csilag szemen. Nagyon szép az ének, mikor mi alkotjuk, De a legszobb akkor, ha szívből fakad, Legeslegszebb pedig az az ének lesz majd. Mikor majd egymásra tapad két ajak. Kedves kis feleség, aki szeretettel Meg-megcirógatja lázas homlokom, Vigasztaló szóval, csevegő beszéddel Elaltatja, ha lesz néha bánatom. Édes lesz a bánat, ha kettőnkért fakad, S könyebben viselem az élet terhét, Aztán ha dalolni mégis kedvem támad, A fiam zengi el — apja énekét. Össze teszem kezem buzgó imádságra S imádkozom hozzád édes Istenem ! Hogy a boldogságom, amit most remélek, Valóságra válljon — oh add meg nekem ! Hiszen tudod, Atyám, idegenben jártam, Örök törekvés volt egész életem, Ennyi küzdés után ugy-megérdemlem, Hogy boldogságom végtelen legyen. Pálffy István. Székesfehérvár, 1907 május 30. d. u. 2 órakor.
