Székes-Fejérvári Naptár, 1913 (41. évfolyam)

Szépirodalmi rész

— Szép.

Katuh-Kijah mosolygott, a szája tátva volt, úgy nézett felfelé : az éneket hallgatta. A kis házikóban pedig lassan beszürkült az est, a távoli Gangeson kigyulladtak a bárkák lámpásai, a fejünk fölé pedig nehéz fekete árnyak ereszkedtek le. Én kifelé néztem a szürke pusztaságba, a kockákba keritett szürkéssárga rizsföldekre, hol itt-ott apró tüzek égtek, melyekből komor, fekete füstgomolyok és apró szikrák pislánkolásai vegyültek át az ólmos, szürke semmibe : vacsorájukat főzték a jámbor földmivesek.

Katuh-Kija belehuzódott a sarokba s szandálos piciny lábait előre nyújtva mereven nézett, titokzatosan, mint a komoly asszonyok, vagy a bűnbánó kéjnők. Karjait keresztül fonta a mellén, s meleg lélegzete egészen az arcomig ért.

— Nem félsz tőlem saiheb?— szólt halkan s én mosolyogva érthetetlenül néztem reá.

— Nem félek Katuh-Kija, hiszen te szép vagy, jó vagy.

— A fehér nők jobbak — mondta komolyan, röviden és lesütötte a szemeit.

Valami belső villám futott rajtam keresztül, felugrottam s magamra terítettem

a köpenyemet.

— Elmegyek Katuh-Kija.

Mozdulatlanul ült a helyén.

— Jó — felelte nyugodtan, s ez nagyon fájt nekem.

— Különös leány vagy te — mondtam neki. — Isten áldjon !... Óh pedig Katuh-Kija, ha te eljönnél velem, az asszonyom lennél, a szerelmem, az életem és mindenem . . .

A fejét rázta és sóhajtott.

— Isten áldjon.

Odaléptem hozzá és megcsókoltam a homlokát.

— Köszönöm Katuh-Kija. Sohasem felejtlek el.

' Lassan, fájdalmasan kitámolyogtam a házikóból és megindultam a tisztás felé, ahol az én lovacskám heverészett. A mező ködös volt, párás, fátyolozott és fojtott világitásu. A levegőben fantasztikus alakú felhők támolyogtak tova nagy barna tömegekben. Kis lovam lassan, bágyadtan baktatott a poros országúton, mintha megértette volna gondolataimat. Messziről idelátszott hozzám a város, a csillogó, nagyszerű Burdwan, a mező jobb felén a távolban pásztorokat láttam, akik lassan haladtak marháikkal együtt a patak felé: Katuh-Kija pásztorai voltak.

Hirtelen futóléptek zaja ütötte meg a füleimet. Egy fehér alak szaladt után- nam. Katuh-Kija volt. Nevetett és fáradtan lihegett.

— Saiheb.

Felkapaszkodott hozzám és a keblemre simult.

— Szeretsz mégis te leány?

A fejét csóválta.

— Nem. Csak te olyan nagyon jó vagy és jámbor . . .