Székes-Fejérvári Naptár, 1913 (41. évfolyam)

Szépirodalmi rész

Ha talán mégis szeretne ez a leány? ... Oh szerelem, pedig te vagy az, akire nem gondolhatok, akit el kell magamtól távolítani és sohasem melegítheted meg a lelkemet, az életemet !... Fájt a szivem, hogy el kell szakadnom ő tőle s ő érezte ezt és lehajtotta a fejét és csodálatos szempilláit. Leült a szőnyegre és letakarta magát a fehér patyolattal, amely az én takaróm volt.

Mindaketten hallgattunk.

O szórakozottan babrált a ruhája szegélyével és betelt szívott. Egészséges, gazdag szeme csak nagy ritkán villant reám, s várta, hogy mondjak valamit. Megfogtam a kezét, nem ellenkezett, engedte és hallgatott. Kívülről beáradt hozzánk a nyári este illata s nehéz, messziről jövő fájdalmas állati hangok hallatszottak.

— Ah ! hallod ? jönnek a pásztorok.

Átöleltem.

— Katuh-Kija, szeretlek.

Mosolygott és tompa gondolatokba temetkezett. Szomorú volt és hallgatag. Átöleltem reszkető, fiatal testét, s hirtelen örök és nagy érzések tarkították meg előttem a színtelen jövőt. Az agyam gondolkozott és dőre, fiatalos tervezgetések vonultak át rajta. Belenéztem a jövőm perspektívájába s mindenütt magam előtt láttam ezt a kerekszemü, kerekmellji fiatal fekete leányt, aki máris úgy hozzám kapcsolta a maga jelentéktelen kicsi életét, mintha mindig mellettem lett volna.

— És a pásztorok ! te kétségkívül nagyon szereted őket ?

Nevetett és fejét rázta.

— Nem.

— Hát akkor miért vagy szomorú?

Elíorditotta a fejét és lassan mondta:

— Nem vagyok szomorú.

Egyet gondolt és szétnyitotta csodálatos keblén a ruhát és egy nagy almát vett ki onnét. Felém nyújtotta:

— Harapj bele.

Megtettem, és ő is beleharapott. Az alma édes és illatos volt. Katuh-Kija felugrott és elém tette a elhalt és a rizst és mosolygott.

— Egyél.

Kiváncsi voltam.

— Mit mosolyogsz?

— Valamit hallok — súgta lassan.

— A pásztorok ? — ugrottam én fel.

Visszahúzott a helyemre és végig dőlt a szőnyegen.

— Nem. A csónakosok, — mondta ábrándosán — a gangesi csónakosok !

Valami nagyon messziről jövő ének ütötte meg a füleimet. Katuh Kija mosolygott és figyelmesen hallgatott.

— Ugye szép?

Nem értettem az énekből semmit, de azért ráhagytam:

— 85 —