Székes-Fejérvári Naptár, 1913 (41. évfolyam)
Szépirodalmi rész
Megijesztett, nagyon titokzatos hangon mondta: miért halnék én meg? Ez a kis malária! Valami csapdát láttam a hátam mögött. Inkább vagyok én csak ott künn az Isten szabad ege alatt, mint a bengál hajlékában! Inkább alszom én ott a fűben sárgaláztól gyötörve, mint benn a puha kigyó karok között ! Hiszen megszoktam én már a küzdelmeket, megszoktam én már, hogy a szakadékok partján vessem meg az ágyamat és a napsugaras éggel takaródzam ! Mi ez? bűn ! egy állati ösztön, eltorzult vad szenvedély, semmi más ! De valami mégis kergetett. A hivása. A szeme, a hangja. Volt benne valami parancsolóan kérő s valami könnyelmű, démoni romlottság. Vagy talán a sajnálat kínozta, féltett s jó szive építhette, benne az irántam való sajnálatot? Hiszen sohasem látott és ezenkívül még sohasem beszélt velem. Szinte eltalálta a gondolataimat. — Saiheb te félsz tőlem, mert én fekete vagyok ! Olyan „ íhezen és olyan fájdalmasan mondta ki, amely minden kétséget eloszlatott előttem. Ebben a pillanatban elfeledtem, hogy pap vagyok, hozzá rohantam, megöleltem és a keblemre zártam. — Hiszen szeretlek Katuh Kija, nagyon szeretlek, csak ne sirj ! Boldogan mosolygott. — Már nem sírok. Letörülte ruhája szélével a könnyeit és szótlanul húzott be. A kunyhóban mély csönd volt. 0 engemet nézett, én őt. Mintha valami álom űzött volna velem tréfát. De ez az érzésem nem volt határozott, nem volt pozitív, s én megcsókoltam a leányt. Nem ellenkezett s azt mondta, hogy még senkisem csókolta meg az apján kívül. És én sokszor, nagyon sokszor megcsókoltam, egész a kiméi ülésig csókoltam, amig csak le nem roskadtam a szőnyegre. O mellém ült, az ölébe vette fejemet, reám hajolt, igy aludtam láztól és szerelemtől gyötörve. Estére járt az idő, amikor felébredtem. Katuh-Kija belesugta az álmomba,, hogy ébredjek fel, mert most már nemsokára jönnek a pásztorok, akik lármás és ostoba emberek- A tűzhelyen az edényben illatos dhal, meg rizs párolgóit, a keblemre pedig mirtusz és jázmin csokor volt tűzve. Minden úgy volt, ahogy mondta. Én álomszédülten vontam arcomra a leányt, s puha ruganyos testére fontam magamat: szerettem. Arcát a homlokomra nyomtam és nagyon jól esett puha haját a tenyeremben simogatni. Nem ellenkezett, nem is óhajtotta. Láttam az arcáról, félt, reszketett. Nagyon halkan mondta: Most már menj. Az arcod már nem fehér, hanem rózsaszínű ... és nem vagy olyan szép . . . — Igen, megyek, — feleltem és a szemét néztem. Nem értettem a szemeit. Őszinték voltak, nyíltak, beszélőek — s én mégsem értettem őket. Nyers, érzés- telen fiatalember voltam, részeg a tudatlanságtól és szomorú a szenvedéseimtől..