Székes-Fejérvári Naptár, 1913 (41. évfolyam)

Szépirodalmi rész

ősi szellemek láthatatlan karjai nyúltak volna fel a szent mélyéből s titokzatos néma imákat kreáltak volna a bárkák mozgatásával, hogy asanti ünnepén l) is igy imádkozzon majd Bráhmá-nak minden fia.

A fákon tikkadt papagálycsoportok tanyáztak, a viskók tetején pedig hollók és komor néma sasok. Nagy volt köztük a csend, fáradtan, bágyadtan tollászkodtak a buja levélzet között, melytől alig tudtam megkülönböztetni őket : a természet a színeket épen úgy felhasználja a védetlenek fegyveréül, mint az erőt, a ravaszságot, a finom érzékeket. Egy-, két-, háromszáz tagból álló papagálycsoport zöld tollazatával úgy eltűnik egy-egy szikomorun, vagy platánfa lombja között, mintha falevél volna az. Különösen mikor beáll a tikkasztó délelőtti meleg s az ezernyi madár ott alszik fenn a fákon, csendesen, hangtalanul, félelem nélkül. Nem zavarja őket semmi : sem a keselyük villogása, sem a vadmacskák bugása. Ok biztonságban vannak a zöld lombokon, zöld ruházatukban. A hollók meg a sasok még érdekesebbek. Ezek mozdulatlanul állnak a hindu viskók tetején, vagy a kopár földrögökön. Fényes tollazatuk vakitó szint játszik a napfényben, s erős szemük áthatol a zsombékok sűrűjén, s ha valami kósza patkányt vagy nyulat üz arra végzete, akkor villámsebesen eltűnnek s lassan, nagyon lassan szállingóznak vissza, amig jól ki nem verekedték magukat a martalékon, s meg nem tépázták egymást azért a néhány falatért, ami a zsákmányból egyiknek-másiknak kijutott.

Ebben a környezetben haladtam egy óra hosszat. A forróság nőttön-nőtt. Kis lovam lassan, nehézkesen cipelt, végre egy hüss banánliget alatt állott meg csökönyösen, parancsolóan, az indiai ponnyk akaratosságával. Én álmos voltam, és nehéz, a fü pedig hűvös és harmatos és lefeküdtem, lázas, izzadt fejemet a karomra hajtva, elaludtam.

Ábrándos fiatal pap voltam, tele idealizmussal és akaraterővel; huszonnégy esztendőt is alighogy számláltam. És ez megbocsát, megmagyaráz mindent, hiszen mindössze csak pár óráról van szó, néhány átcsókolt álomtalan óráról, amelyet Katuh-Kija, az a brcnztestü sudra2) leány rabolt el tőlem. Azóta sem láttam. Rég eljöttem onnét s pár meleg ölelésnél s néhány csóknál többet nem is hagytam nála. Elmúlt és szép volt, amilyen a legszebb és legédesebb bűn lehet . . .

A fü nedves és hűvös volt, egészen átitatta ruhám. Nyugtalanul hánykolódtam a helyemen, láz gyötört. Néha úgy félálomban hallani véltem, mintha valami szekérzaj nyikorgóit volna el mellettem. A kocsi tovább gurult ; úgy látszik a kocsis is szundított rajta, mert nem vette észre a lovamat, amint az kipányvázva legelészett a tisztás szélén. Aztán ismét egy szekér döcögött el mellettem, most már tisztán hallottam a hangokat, amint a vén bengál rikácsolva nógatta a kis zebü- teheneket. Talpra kellett volna állanom, hogy folytassam az utamat én is, de én lusta voltam, álmos és lázas és betege az alvásnak. Nem gondoltam a küldeté') A megtisztulás napja.

2) A brahmanok legutolsó kasztjából, a szolgák kasztjából való.