Székes-Fejérvári Naptár, 1913 (41. évfolyam)
Szépirodalmi rész
51 Kihűlt... Irta: Rexa Dezső. A pálmaligetek és yukkás berkek édes rejtelmességét hosszú századokig tartott haldoklás pusztította el. A végtelenül hosszú agónia, a melytől kétségbeestek a föld lakói, véget ért. Hideg halál feküdt az eddig boldogságban égett földre, — fagyasztóan csendes halál. De a napok dele kedves volt és meleg. Még játszott olyankor a napsugár a pálmakoronákkal s egy-egy elkésett virág szirmát elkapta a játszi szellő, — de himport már nem vitt a kis méh virágról-virágra. Az utolsó virágok még szépek voltak, de terméketlenek. A gyermekek nem ismerték a harmatot, — az apák csak emlékeztek reá. Derűsek voltak a déli órák. A természet életet hazudott a kihaló virágba ; még egyszer-egyszer megszólaltatta a csalit dermedt madarait boldog éneklésre, hogy amikor ismét eljön az est, vége legyen a szép életnek s helyébe jöjjön a fagy, a dermedés, a halál. És a föld már kihűlt. Eljött az idő, hogy a pálmaligetek és yukkás berkek helyén csak fenyő nyújtózik s hol azelőtt pompázott az éden, ott satnya boróka terjesztgeti görcsös ágait s mostoha sorshoz szokott kék bogyóit sem termi meg .. .. A vizekre áttörhetetlen jégkérget vont a fagy. A fáknak is vége lesz már. Mint a hogy az isteni Ovidius, — a szerelem magistère — énekelte egykor: „A cédrusok és tölgyek leszálltak a hegyekről ... * Most is leszálltak a hegyekről ... A fa — szükséges az embernek a védelemre — egyre fogy. Az ember nézte a felhőig érő rengeteges hegyet és felsóhajtott : — A meddig tart az erdő, addig él az ember. Aztán elfogyott az erdő. Satnyult utódok gyenge reménysége, a fagyökér is fogyott. A kőkeménnyé fagyott földből nem lehetett kivájni többé. S a hideg, a mely eddig nem férkőzhetett be a emberek óriási nehézséggel védett hajlékába, titkos rejtekutat fedezzett fel. A hideg szél, a fagy lehe nem törhetett át a galyiba falán, nyers állatirha, lompos farkas bundája védte. De mikor a föld meleg tüze kialudt s lassan, de mindig jobban kezdett a földgolyó (mely eddig vírányait meleg ölén foganta s tápot, életet adott az embernek, kinek bárátja volt) kihűlni, akkor a galyiba melegét is megrabolta s a gyilkos hideget lopta az utolsó era*- béri tanyába. Már csak egy dolog volt, a mi meleget adott az embernek, — az emberi test. Csak az védte az embert, csak azt védte az ember. Tanyájának meleget csak az a füst adott, amelyet nyomorult kis mécsese terjesztett, az ő melegét^ pedig fogva tartotta az állat ruhája: az irha. A két utolsó ember ott hevert a galyiba padmalyán : 4*
