Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)
Szépirodalmi rész
85 A nagybácsi jövendöléséi azonban nem teljesedtek be. Múltak a napok, múltak a hetek, én csak nem jöttem. — Kemény fejű kölyök azl — mormogta otthon a kályha mellett a nagybácsi. — Annál jobb, legalább egy darab kenyérrel kevesebb fogy el naponta. Mit sirtok na! Az ilyen ember még a jég hátán is megél. Úgy bizony. Ezalatt persze én már messze jártam. Volt tiz forint a kabátom legbelső zsebében, amelyről nem tudott senki. (Ezt az egyik nagy nénémtől kaptam, hogy vagyek rajta uj kalapot.) Ebből öt forint volt az ut Fiúméig, a többi megmaradt s csak egy hatost mertem belőle elvenni cigarettára. De megborzadtam ettől is: minő hallatlan pazarlás. És erős fogadást tettem magamban, hogy Triesztig egy huncut krajcárt sem fogok kiadni. Inkább éhen halok. Ezt az utolsó mondatot azonban tartozom helyesbíteni azzal, hogy még aznap horribilis befektetéseket tettem kenyérbe és szalámiba. A manóját, nem élet ez igy, enni csak kell ! — gondolkodtam magamban úgy este felé. Persze akkor már nagyon korogott a gyomrom. Másnap reggel aztán útnak indultam gyalog Triest felé s harmadnap reggelre Triesztben voltam. A Fiúmétól Triesztig tartó utazásom mikénti lefolyását tisztelettel mellőzöm. Éjjel nappal mentem és semmi különösebb eset nem adta elő, magát, mint hogy szemközt találkoztam két vándorló legénynyel. — Mi újság Triesztben? — kérdeztem tőlük. Integettek, hogy nem értik. Niente capisco. Annyi azonban kilátszott belőlük, hogy egy embert egy krajcárért képesek lennének agyon verni. Megmagyaráztam tehát jelekkel, hogy én is már három napja nem ettem. Cudar az élet! Ok is megértették velem, hogy ne menjek Triesztbe, mert ott lefülelik hamarosan az embert, tartsak inkább velük ők Dalmáciába mennek. Megértették velem azt is, hogy ott lehet sokat, nagyon sokat lopni. Jó világ lesz, nem fogom megbánni. Kitűnő egy mesterség, köszönöm nem kérek belőle, én csak megyek a magam utján. Elváltunk tehát. Másnap Triestben voltam. Teljes egy álló napig bolyongtam a városban s estefelé halálra fáradtan leültem a móló partján egy kőre, aztán elővettem szalámim maradékát, meg azt a fél zsemlyét, amely reggel óta a zsebemben árválkodott és elkezdtem rágni. Mondhatom, hogy vacsora sem azelőtt sem azóta még olyan jóízűen nem esett nekem soha. Jött arra egy rendőr, reám sem hederitett, jött egy másik is, az sem. Ettől a perctől kezdve szabadabban mozogtam. Elővettem tehát a pénzemet és kasszát akartam csinálni, ugyan mennyi veszteséggel záródik a mai nap? Csak az elfogyasztott cigaretták ára jöhetett tekintetbe, másra nem költöttem semmit. Ja igaz, volt. még egy pakli maróm is! Ahogy igy okoskodtam magamban jött arra egy öreg matróz. — Te úgy látszik idegen vagy itt! — szólított meg s kivette a szájából kurta fapipáját.
