Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)
Szépirodalmi rész
84 Az asilumban. Irta: Ágoston Mihály. Via Pond are sí Igen Via pondares I Sokáig gondolkoztam rajta, mig végre sikerült kibökni. Ez pedig — mert lazaróni nyelven van mondva — annyit tesz mint Pon- dares-utca. No de ez reánk nézve nem fontos; fontosabb az, hogy ez az utca Triest városában van és még fontosabb az, hogy ebben az utcában van az úgynevezett »Asilum«. Ennek a neve pedig talán a világ összes nyelvén csak »Asilum«, tréfán kívül és a legeslegkomolyabban csak »Asilum«.. Magyarul azonban más annak a neve. Megmondom kérem: hát éjjeli menedékhely, nem ugyan Gorkij értelemben. Megmondom azt is mindjárt, hogy miért. Hát miért? azért kérem, mert ide csak a sors által kiválasztottaknak lehet belépni. A sors által kiválasztott pedig 1) akinek a fehérmemüje szerencsésen átesett a botanikai vizsgálaton. 2) aki igazolni tudja, hogy hova való, miféle náció. (Van-e erkölcsi bizonyitványa.) Ez a legkényesebb kérdés. 3) Van-e pénze, mert hiszen ingyért még üdvözölni sem lehet. Ez a legeslegkényesebb kérdés. Tanúim lehetnek reá a Triesztben székelő összes pololitikai és kereskedelmi konzulátusok, hogy ez a legeslegkényesebb kérdés. (Csak sajnálni tudom szeqényeket.) De száz szónak is egy a vége. Akkor még kölyök ember voltam. Bennem volt még az a hamisithatlan diákvér, amely szüntelen Robinsonokról, aranyhegyekről és gyémántbányákról álmadozik. Tehát egy napon elfogott a csavargási ösztön. Erősen készülődtem az útra. Édes anyám sirt, én meg biztattam, hogy ne sírjon, mert úgyis milliomos leszek. Ilyenkor persze csak nagynehezen tudtam megmenekülni a pofon elől, de kivittem mégis a tervemet: — tudni való azonban, nem azt a tervemet, hogy milliomos akarok lenni (ez az álmon hamar szét foszlott) hanem azt a tervemet, hogy elmegyek világot próbálni. Egy hideg, sötét novemberi napon eiindultam, helyesebben megszöktem. Senki sem tudta, hová merre megyek, csak könnyes szemekkel találgatták idehaza : — Hej mit csinálhat most? Hol jár, merre jár? Tudom fáj a szive a diós tészta után. És képzeletemben magam előtt láttam a töprengő arcokat, amint ott ülnek körbe a meleg kályha mellett. Mindenkit sajnáltam itt hagyni és bár a világért sem mutattam volna, de titokban vérzett a szivem utánnuk, csak Feri bácsit nem sajnáltam. Ő mindig gúnyt űzött az én kalandos, terveimből s rr\ost is ő vigasztalta a familiát: —Oh ne féljenek,, vissza jön ám az nem sokára, ha megéhezik. Csak várjanak jön, bizonyosan, jön. • Kétségkívül úgy van sir az még ott is, ahol senkisem látja. Ah ismerem én az ilyen lurkókat: Elmennek Sukoróig, ott megijednek a kutyáktól, aztán jönnek vissza ész nélkül. Ha haza jön jól elpofozzuk, aztán rendben lesz minden, rií'ajd aztán megbecsüli magát. Csak hát persze ki kell várni a vásárt a napjára, stb. stb.
