Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)
Szépirodalmi rész
rakott sorokat irom. Nem szállhatok a sötét sirba a nélkül, hogy öntől el ne búcsúzzam. Nagyon jól tudja azt, hogy én az életben egyedül csak önt szerettem, —< nagyon jól tudja azt is, ámbár én ezt soha nem említettem, hogy én önnel nagyon sokat szenvedtám. Igazán hévvel lángolóan szerettük egymást s mégis meg lett tőlünk tagadva az a boldogság, hogy egymáséi lehessünk. Egyetlen szerelmem ! Jut-e még eszébe a távozás órája, midőn bucsuzásra megnyílt reszkető ajkam ? Sokat nagyon sokat akartam önnek beszélni s alig valék képes a nagy fájdalom miatt néhány szót szóllani. Még most is fáj a tudat, hogy nem búcsúzhattam el, nem mondhattam el mindent, mert a zokogás elfojtotta bennem az érzelem hangjait. De talán megértett ön engem némaságomban is. Mire e sorokat olvassa én már nem leszek többé. Sokat szenvedtem önért, de örömmel elviseltem mindent, mert megvoltam győződve, hogy ön is oly igazán szeret engem, mint amilyen igazán szeretem én is önt. Halmozza el az ég igaz szrelméért annyi áldással, amennyit én óhajtok s akkor tudom hogy boldog lessz. Most pedig Isten önnel! Többet már nem irhatok, mert a szivem nagyon elszorult. Isten vele! ne felejtsen el soha! . . . Etelka.“ Mit érzek e sorok átolvasásánál, azt leírni nem vagyok képes. Mint egy őrült rvhantam cellámba s ágyom előtt ájultan összeestem. Hogy mi történt aztán velem, nem tudom, mert eszméletem elhagyott. Három hóig betegen feküdtem, ő meghalt ... s én jólérzem, hogy nemsokára követni fogom őt. VI. Vannak napok, melyekben a szenvedő kétszeresen érzi bánatát. Vannak pillanatok, melyekben a szív fájdalmai egyszerre felszólalnak a nélkül, hogy tudnánk, mi feszíti keblünket. A kebelnek beforrt sebei ismét vérezni kezdenek s könnyek töltik szemeinket a nélkül, hogy okát tudnánk adni, vájjon keserveink közül melyik facsarta e cseppeket? Nincs semmi, ami a szívnek inkább fájjon, mintha szerelmünkben csalódunk. Ki e fájdalmakat sem érezte még az nem érti e szót: szenvedés. A kit halálra Ítéltek, végnapja előtt szabadsága van örülni, mulatni ; a nyomorult hernyó, mely a földön csúszik, nemsokára mint aranyszárnyü lepke fog felszállani, rövid életét a virágok illatában tölti : egyedül nekem nem volt egy pillanat, melyben szívem aranykorát élvezhette volna. De ne tovább! Vannak keservek melyet nem szívesen közlünk, mert csak az érti meg ki hasonlókat éreze már. Óh, mily szép is lehet az élet azoknak, akik — boldogok ! Boldog-e az, aki nem tudja, hogy hasztalan hoz virágot a tavasz ! hiába terjeszti a nap melegítő fényét; hasztalan aranyozza be az alkony az eget: ha a szív kopáron áll, ha a lélek elveszti meleg sugárait. Sokszor úgy elgondolkodom a jelenről, a jövőről, csak a múltról nem; 5
