Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)

Szépirodalmi rész

66 —

mert mindent inkább elviselhet e szív csak a boldogabb napok múlt emlékeit nem.

Néhány nap múlva elmegyek s felkeresem Etelkám sírját. Elmondom sötét ■hideg sírjánál, hogy megnyugszom az Ég végzésében ; várva-várom a halált, hogy mielőbb én is ott lehessek, ahová ő költözött.

Ő mostmár boldog. S én ? ... én is boldog vagyok, olyan boldog, amilyen boldog csak lehet egy — szerzetes.

A vérvörös nádszálak.

Irta: Dunay Ödön.

Ezelőtt egypár esztendővel igy ősszel mustforráskor rokon meg ismerős látogatóban voltam bent Somogyvármegyében. Kocsin jártam egyik faluból a másikba, szép csendesen kocogva, hogy port ne verjenek fel a lovak. Élveztem a szép melegtelen ökörnyálas őszi verőfényt. Megfigyeltem minden kis bokrot is az országút mellett, közben kérdezősködtem, öreg kocsisom meg szívesen mesélt, ráértünk minek siettünk volna. A gyeplőt odatekerte az öreg az elülső lőcsre,, hátra fordult, úgy szemlélődtünk ketten szerte-széjjel . . .

Torvaj alatt a falu végén amolyan kis tó féle terült el az ut mentében tele náddal, sással a szélén egypár hatalmas vén fűzfa szomorkodott, azután, szép sima pázsit egész az országút töltéséig.

A fűzfáktól alig pár lépésnyire egy tönk vérvörös szinü nádat vettem észre, mindjárt mondtam is az öregnek;

— Nézze Kadlicskó bátyám milyen vörös nád nőtt ott a fűzfák alatt.

Az öreg fontoskodóan elmosolyodott, kivette a pipát a szájából, azután, kétfelé törölte a bajuszát.

— Hm. Nem ám csak olyan közönséges nád az ottandék, amit az ur látott ott a második fűzfa erányában. Története van annak kérem alásan, hej bizony sora van annak a vörös nádnak, története . . .

Heccelni akartam ;

— Nono öregem, csak nem valami gyilkosság emléke az a nád, aztán a vértől olyan piros, bizony még félni kezdek ha sokat titkolódzik.

Furcsán olyan torokból jövő mekegésszerüen felnevetett;

— Hehehe, na lássa hogy eltalálta; embervér bizony, a szegény Kata Pista tulajdon vére föstötte a csomót olyan égető pirosra.

— Aztán ki lett légyen az a Kata Pista — iparkodtam a nyelvén beszélni, hogy kedvét ne szegjem.

— Hé ! hő ! na ájjatok már meg a fene a sörény véreteket, iszen mehettek